Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Eszembe jutott beszélgetésünk – utolsó beszélgetésünk –, amelyet Kairóban folytattunk
Gabrielle-lel. Akkor magam mondtam neki, hogy ez az én erőm.
– Pontosan – helyeselt Marius. – Ez tehát közös bennünk. Úgy lettünk férfiakká, hogy nem túl
sokat vártunk másoktól. A lelkiismeretünk pedig csak reánk tartozott, akármilyen iszonyú teher
volt is.
– De te a keresztény isten… azt mondtad, hogy te a keresztény isten első napjaiban születtél
meg a halhatatlanságra.
– Nem! – válaszolta cseppnyi viszolygással. – Mi sohasem szolgáltuk a keresztény istent. Ezt
már most kiverheted a fejedből.
– Akkor mi van a jóval és a rosszal, melyeket úgy neveznek, hogy Krisztus és Sátán?
– Még egyszer mondom, rendkívül csekély közük van hozzánk.
– De a rossz fogalma valamilyen formában biztosan…
– Nem! Mi öregebbek vagyunk, Lestat. Az igaz, hogy az emberek, akik engem alkottak,
isteneket tiszteltek, és hittek dolgokban, melyekben én nem. Ez azonban a Római Birodalom
templomainál jóval ősibb időbe nyúlt vissza, oda, amikor a jóság nevében patakokban lehetett
ontani az ártatlan vért, a gonosz pedig az aszály volt, a sáskajárás és a gabonaüszög. Ezek az
emberek a jóság nevében tettek azzá, ami vagyok.
Delejes volt. Megbabonázó.
Egyszerre merültek föl bennem költői ragyogásukban a régi mítoszok. Ozirisz gabonaisten.
Jóságos istene volt az egyiptomiaknak. Mi közünk lehetne hozzá? Gondolataim összevissza
kavarogtak. Néma képekben villant föl előttem az éjszaka, mikor elhagytam apám auvergne-i
házát. Járják a parasztok a nagyböjti tűz körül, és énekelnek, hogy a búza bokrosodjék. Pogány,
Mondta anyám. Pogány, jelentette ki a dühös plébános, kit rég elmartak.
Még inkább éreztem, mint valaha, hogy ez a Sötétlő Erdő története, a táncot a Sötétlő
Erdőben járják, hol nincs más törvény, mint a vadoné, a szépségé: a búza legyen magas, a zab
legyen először zöld, aztán sárga és a nap süssön fényesen. Nézz és ámulj, mily tökéletes almát
formált a fa! A falusiak az örömtűzről vett üszőkkel futkosnak a gyümölcsösben, hogy dagadjon
az alma.
– Igen, a Sötétlő Erdő! – lobbant fel Marius tekintete. – El kellett hagynom az impérium
civilizált városait, hogy rátaláljak. Az északi provinciák sűrűjébe kellett bevennem magam, hol
még mindig buján virult; oda, Dél-Galliába, hol te születtél. Ama babárok kezébe kellett esném,
kiknek termetünket, kék szemünket, világos hajunkat köszönhetjük mi ketten. Én anyámtól
kaptam, ki abból a népből származott: a gall vezér lányától, a római patrícius ágyasától; neked
apáid vére adta tovább. És egy különös véletlen folytán ugyanazért szemeltek ki bennünket a
halhatatlanságra – téged Magnus, engem foglyul ejtőim: mert nem volt a magunkfajta kék
szeműek között hozzánk fogható, és mert magasabbak, nemesebb alkatúak voltunk, mint a
többiek.
– Ó, mondj el mindent! El kell magyaráznod mindent! – sürgettem.
– Most is magyarázok. De úgy vélem, először látnod kell valamit, ami nagyon fontos lesz a
folytatáshoz.
Várt egy percig, hogy megemésszem a szavait.
Aztán kényelmes, emberi mozdulatokkal fölállt, könnyedén megtámaszkodva a szék karfáján.
Nézett és várt.
– Azok, Akiket Őrizni Kell? – kérdeztem. Rettentően gyönge, rettentően bizonytalan lett a
hangom.
Arcán megint felcsillant az a kajánság, vagy inkább csúfondáros derű, mely oly jellemző volt
rá.