Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Bólintott, és kissé felvonta a szemöldökét. Most nem kellett mosolyognia, hogy embernek
látsszék. Meg sem rezzent az arca, mégis átfűtötte az indulat.
– Te azonban nem agyalsz ki érvrendszert ennek igazolására. Ezt értem én ártatlanságon.
Azért vagy bűnös halandók öldöklésében, mert olyas-mivé tettek, ami véren és halálon él; de nem
terhel felelősség sem hazugságod, sem sötét és gonosz logikád miatt.
– Ez igaz.
– Az istentelenség valószínűleg az első lépés az ártatlanság felé – folytatta Marius –, vagyis
hogy elvesd a bűn és az alázat érzését, az elveszettnek kikiáltott dolgok álságos gyászolását.
– Ártatlanságon tehát nem a tapasztalat, hanem az illúziók hiányát érted
– Az illúziók szükségének hiányát – igazított ki. – Annak szeretetét é tiszteletét, mi ott van az
orrod előtt.
Sóhajtottam, és végre hátradőltem a széken. A hallottakon rágódtam Mi köze lehet ennek
Nickihez, meg ahhoz, amit ő mondott a fényről? Mindig a fény. Erre célzott?
Marius mintha latolgatott volna valamit. O is hátradőlt a székén, és összehúzott szemmel,
kissé feszült arccal nézte a nyitott ajtón túl az éjszakai eget.
– Ám nemcsak szellemed vonzott – szólalt meg –, vagy nevezd becsületességnek, ha tetszik,
hanem az is, ahogyan közénk kerültél.
– Szóval azt is tudod.
– Igen, mindent – felelte közömbösen. – Te egy kor alkonyán támadtál életre. Ilyenkor
felmérhetetlenül meg szokott változni a világ. Velem ugyanez történt. Akkor születtem és értem
férfivá, amikor véget ért az, amit mostanában úgy szokás nevezni, hogy ókor. A régi hitek
elkoptak, készülődött az új isten.
– Mikor volt az? – kérdeztem izgatottan.
– Augustus Caesar alatt, amikor Rómából épp hogy birodalom lett, a többisten-hit pedig
minden értelemben meghalt.
Boldog megrendüléssel néztem rá. Egy percig sem kételkedtem szavaiban. Fejemhez emeltem
a kezem, mintha magamat kellene megtámogatnom.
Ő folytatta:
– A köznép akkor is hitt, akárcsak most. Megszokásból, babonaságból, primitív bájolásból
űzték tovább az ősidőkbe visszanyúló szertartásokat, akárcsak most. De az a réteg, amely
teremtette az eszméket, amely vezetett, amely előre hajtotta a történelmet, az ugyanolyan
istentelen és mérhetetlenül rafinált volt, akárcsak napjaink Európájában.
– Nekem is így tűnt, amikor Cicerót, Ovidiust és Lucretiust olvastam – szúrtam közbe.
Bólintott, és hanyagul megvonta a vállát.
– Ezernyolcszáz évig tartott visszatérni ahhoz a hitetlenséghez, gyakorlatiassághoz, amely
nálunk általánosan jellemezte a gondolkodást. A történelem azonban sohasem ismétli önmagát.
Ez benne az elképesztő.
– Mire célzól?
Nézz körül! Teljesen új dolgok történnek Európában. Az emberi életnek nagyobb értéket
tulajdonítanak, mint valaha. A bölcselet és a filozófia az új találmányokkal és tudományos
felfedezésekkel karöltve gyökeresen meg fogja változtatni az emberi életmódot. Ez a jövő. A
lényeg az, hogy te a régi világszemlélet legszélén születtél. Én is. Hitetlen korból jötté1, mégsem
vagy cinikus. Én sem voltam az. Mi a hit és a kétség közötti hasadékból pattantunk elő. Nicki
pedig, gondoltam, belezuhant a hasadékba, és elpusztult.
– Ezért különböznek a te kérdéseid azokéitól, kik a keresztény isten alatt születtek meg a
halhatatlanságra.