Anne Rice Lestat a vámpír - Első

mondta. -Meg akarom osztani veled minden titkomat. Több oka is volt annak, ha magadhoz
vonzottal.
Megigézve hallgattam, és fölsejlett bennem egy mindent letaroló szenvedély ígérete.
– Ámde figyelmeztetlek – folytatta –, hogy ez veszedelmes. Én nem tudom a végső
válaszokat. Nem mondhatom meg neked, ki teremtette a világot, és miért létezik az ember. Azt se
tudom megmagyarázni, hogy mi miért létezünk, mindössze többet tudok annál, mint amit eddig
hallottál rólunk. Megmutathatom neked Azokat, Akiket Őrizni Kell, és elmesélem, mit tudok
róluk. Elmondhatom, hogy szerintem miért sikerült ilyen sokáig élnem. Ez megváltoztathat téged
valamennyire, bár feltételezem, minden tudás ezt teszi… – Igen…
– De ha mindent odaadtam, mi adnivalóm van, te akkor is pontosan ugyanaz leszel, aki voltál:
halhatatlan, kinek magának kell megtalálnia létének értelmét.
– Igen – mondtam –, létem értelmét. – Kicsit keserűbb lett a hangom, de olyan jó volt most
így hallani e dolgokat.
Ám ugyanakkor eltöltött önnön vétkes, éhes voltomnak sötét tudata, a hatalmas vámpíré, ki
nagyon jól elvolt értelem nélkül is; mindig elvette, amit akart, és fütyült rá, ki mit mond. Tudja-e
igazán Marius, mily félelmes vagyok én?
Az ölés értelme a vér.
Ez köztudott. A vér, és a vér tiszta elragadtatása. Anélkül üres héjak vagyunk, mint én voltam
Egyiptom földjében.
– Jól jegyezd meg, hogy a körülmények azután is ugyanolyanok maradnak, legföljebb te
változhatsz. Lehet, hogy még kifosztottabb leszel, mint mielőtt idejöttél.
– De miért határoztál úgy, hogy épp nekem tárod föl a titkokat? – értetlenkedtem. – Nyilván
mások is kerestek már. Azt is tudnod kell, hogy Armand hol van.
– Mondtam már, hogy több okom volt rá. Talán az volt a döntő, ahogy kerestél. Ebben a
világban nagyon kevés lény keresi igazán a tudást. Kevesen kérdeznek igazán, legyenek halandók
vagy halhatatlanok. Épp ellenkezőleg, olyan válaszokat akarnak kicsikarni az ismeretlentől,
amelyeket gondolatban előre megformáltak maguknak – igazolást, megerősítést, vigaszt, ami
nélkül nem létezhetnek. Az igazi kérdés az, mellyel a forgószélnek nyitsz ajtót. A válasz
megsemmisítheti a kérdést és a kérdezőt. Te azonban igazán kérdeztél azóta, hogy tíz éve
elhagytad Párizst.
Ezt értettem, de csak nagyjából.
– Benned kevés az előítélet. Engem ámulatba ejt, hogy így beismered rendkívüli
egyszerűségedet. Célt akarsz. Szerelmet akarsz.
– Igaz – vontam meg a vállam. – Elég faragatlan dolog, ugye? Halkan elnevette magát megint.
– Nem. Nem igazán. Olyan, mintha a tizennyolc évszázados nyugati civilizáció végre
megtermett volna egy ártatlant.
– Ártatlant? Te nem rólam beszélsz.
– Annyi mindent összehordtak ebben a században a nemes vademberről, a civilizáció züllesztő
hatásáról. Meg hogy okvetlenül meg kell találnunk az utat, amelyen visszajuthatunk az elveszett
ártatlansághoz. Badarság. A természeti népeknek szörnyű hiedelmeik és elveik vannak. El se
tudják képzelni az ártatlanságot. A gyerekek sem. De a civilizáció végre megteremtette azokat az
embereket, akik ártatlanul viselkednek. Most először végignéznek magukon, és azt mondják: hát
ez meg mi a fene!
– Ez igaz, de én nem vagyok ártatlan – vitatkoztam. – Istentelen, az vagyok. Istentelen
famíliából származom, és büszke vagyok rá, ám azt tudom, hogy praktikus értelemben mi a rossz
és a jó. Nyilván azzal is tisztában vagy, hogy én Tüphón vagyok, a testvérgyilkos, nem pedig az,
aki Tüphónt öli.