Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Honnan tudod, mi történt velem?
Ismét mosolygott, majdhogynem elnevette magát. Megdöbbentő volt, hogy azonnal milyen
melegség áradt belőle. Élénken, olajozottan csevegett, pontosan úgy, mint egy jó nevelést kapott
francia.
– Nem ijesztelek meg, ugye? – érdeklődött.
– Nem hiszem, hogy ezzel próbálkoznál.
Hát nem is – legyintett hanyagul –, önuralmad mindazonáltal meglepő kicsit. Hogy a
kérdésedre válaszoljak, én tudom, mi történik fajtánkkal az egész világon, bár őszintén szólva
nem mindig értem, miért és honnan tudom. Ez a tehetségünk a többihez hasonlóan annál
fejlettebb, minél régebbiek vagyunk, ámde kiszámíthatatlan, nehezen zabolázható. Termézetesen
hallom a gondolataidat, mint erre bizonyosan rájöttél te is, de jobb szeretek szavakkal társalogni.
– Miért? Azt hittem, az öregek megvannak beszéd nélkül.
– A gondolatok pontatlanok. Ha megnyitom előtted elmémet, nem igazán tudom szabályozni a
gondolatokat, amelyeket benne olvasol. Ha pedig én olvasok a te agyadban, félreérthetem, amit
hallok vagy látok. Inkább használom a beszédet, és hagyom, hogy szellemi képességeim
együttműködjenek vele. Szeretem, mikor a hang jelzi mondanivalóm fontosságát. Feltéve, ha
veszik az üzenetemet. Nem szeretek figyelmeztetés nélkül behatolni mások gondolataiba. És
őszintén szólva úgy vélem, a beszéd a legnagyobb adomány, melyben halandók és halhatatlanok
osztoznak.
Nem tudtam, mit feleljek. Ismét olyan tökéletesen logikusnak tűnt, mégis a fejemet csóváltam.
– És a viselkedésed! Nem úgy mozogsz, mint Armand és Magnus, pedig én azt hittem, hogy a
régiek…
– Azt akarod mondani, hogy nem úgy mozgok, mint egy fantom? Miért tenném? – Megint
azon a bársonyos-bűvöletes hangon nevetett. Kissé hátrább csúszott a székben, és egyik lábát
felvonta az ülésre, mint az emberek, ha otthon érzik magukat.
– Persze volt idő, amikor nagy örömem leltem benne – mondta. – Siklani, mintha nem is
lépnék, halandóknak kényelmetlen vagy lehetetlen testtartásba facsarni magamat! Rövid távokat
repülni, nesztelenül földet érni. Tárgyakat mozgatni puszta akarattal. De ez végső soron olyan
alpári. Az emberi mozgás elegáns. Bölcsesség van a húsban, az emberi test cselekvésének
módozataiban. Szeretem a hangot, amellyel talpam megérinti a földet, szeretem a tárgyak
tapintását. Egyébként a tárgyak akarattal történő mozgatása és a repülés, még rövid távon is,
roppantul fárasztó. Mint láttad, meg tudom tenni, ha kell, de sokkal könnyebb, ha a kezemet
használom hozzá.
Leplezetlen gyönyörűséggel hallgattam.
– Az énekes – folytatta – a megfelelően kiénekelt magas hanggal képes megrepeszteni a
poharat, ám az üvegtörés legegyszerűbb és mindenkinek hozzáférhető módja az, ha a poharat
földhöz csapjuk.
Ezúttal tiszta szívből kacagtam.
Azt már kezdtem megszokni, hogy arca hol élettelenül tökéletes, hol kifejezésteli, miközben
tekintetében változatlanul lobog az életerő. Pontosan olyan volt, mint egy kiegyensúlyozott,
őszinte, csodálatosan szép és érzékeny ember. Ám a veszedelmes, iszonytató, fegyelmezett erő
közelségét lehetetlen volt megszokni. Hirtelen nyugtalankodni kezdtem, kicsit zaklatott lettem, és
érthetetlen sírhatnékom támadt.
Előrehajolt, megérintette a kezemet. Borzongás futott végig rajtam. Összekötött bennünket az
érintés. Bőre selymes volt, mint a vámpíroké, de nem olyan ruganyos. Mintha selyemkesztyűbe
bújtatott kőkéz érintett volna meg – Azért hoztalak ide, mert el akarom mondani, amit tudok –