Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Fényesen kivilágított, tizennyolcadik századi szalonba érkeztem. Elegáns rózsafa burkolat,
mennyezetig érő tükrök takarták a sziklafalat. Nem hiányoztak a szokásos festett szekrények,
kárpitozott székek, mélysötét árnyalatokban úszó tájképek, porcelánórák sem. Az üvegezett
szekrényben apró könyvtár, a brokáttal kárpitozott karosszék melletti asztalkán a friss újság.
Földig érő, magas, keskeny ablakokon át lehetett kijutni a rengeteg fehér liliom és vörös rózsa
tömény illatában úszó teraszra.
A korlátnál, háttal nekem, tizennyolcadik századi öltözetben állt valaki.
Megfordult, és láttam, hogy Marius az. Intett, hogy menjek oda.
Egészen úgy öltözött, mint én, csak a kabátja volt ibolyaszín helyett vörös, és nem brüsszeli
csipkét hordott, hanem valenciennes-it. Egyébként hajszálra ugyanazt a mezt viselte. Csillogó
haját sötét szalaggal kötötte össze, akárcsak én. Nem volt olyan éteri, mint amilyen Armand
lehetett volna, hanem inkább emberfölötti. Egy hihetetlenül fehér, hihetetlenül eszményi
teremtmény, aki mindazonáltal tökéletes harmóniában van környezetével: a ruháival, a
kőkorláttal, melyen kezét nyugtatja, még azzal a pillanattal is, mikor egy apró felhő vitorlázik el a
fénylő félhold előtt.
ízlelgettem az érzést, hogy mindjárt szólni fogunk egymással, hogy valóban itt vagyok. Tiszta
volt a fejem, akár a hajón, nem éreztem szomjúságot. Sejtettem, hogy az ő vére adott ennyi erőt.
Feltámadtak, erőre kaptak bennem a leülepedett, régi titkok. Itt, ezen a szigeten nyugszanak-e
vajon Azok, Akiket Őrizni Kell? Mindent meg fogok tudni?
Kimentem a korláthoz, odaálltam mellé, végigtekintettem a tengeren. Marius pillantása egy
szigetre szögeződött, alig fél mérföldnyire a parttól, fülelt valamire, amit én nem hallhattam.
Arcéle a hátunk mögötti nyitott a)tóból ömlő fényben ijesztően szoborszerűnek tűnt.
De máris odafordult hozzám nagy nyájasan, és elképesztő gyorsasággal elevenedett meg a
csiszolt arc. Átfogta a vállamat, és visszavezetett a szalonba Ugyanolyan ütemre járt, mint egy
halandó ember, könnyű, de határozott léptekkel. Teste kiszámíthatóan mozgott a térben.
Odamentünk két karszékhez, és leültünk egymással szemben, a szoba közepén. Tőlem jobbra
volt a terasz; a csillár és a faburkolat tucatnyi gyertyatartója tiszta fényben fürdetett bennünket.
Természetes, pallérozott környezet volt. Marius hátradőlt a brokátszéken, és megfogta a
karfát.
Mikor elmosolyodott, egészen embernek látszott. Arcát átrendezte, életre keltette a mosoly.
Hasztalan igyekeztem, hogy ne bámuljak rá.
Ekkor valami csúfondáros fény suhant át az arcán, nekem pedig nagyot dobbant a szívem.
– Hogy lenne könnyebb? – kérdezte franciául. – Ha én mondanám el, miért hoztalak ide, vagy
ha te mondanád el, miért akartál látni?
– Ó, csakis az első! – vágtam rá. – Te beszélj! Nevetett, bársonyosan, behízelgően.
– Figyelemre méltó teremtmény vagy. Nem vártam, hogy ilyen hamar levonulsz a földbe. A
legtöbbünk jóval később, száz, sőt kétszáz év múlva próbálja ki az első halált.
– Az első halált? Úgy érted, ez megszokott dolog, így lefeküdni a földbe, ahogy én tettem?
– Megszokott azok között, akik megmaradnak. Meghalunk, felkelünk. Azok, akik nem
temetkeznek el időnként a földben, általában nem húzzák soká.
Megütődtem, noha ez így tökéletesen logikusan hangzott. Ijesztő erővel nyilaik belém a
gondolat, hogy ha Nicki a földet választja a tűz helyett… Most nem gondolhatok Nickire. Ha
megteszem, mindenféle eszelős dolgot fogok kérdezni. Létezik valahol Nicki? Megszűnt-e
Nicki? Léteznek-e valahol a bátyáim? Vagy egyszerűen csak megszűntek?
– Bár nem kellett volna annyira csodálkoznom, amikor ezt tetted – folytatta, mintha nem
hallotta volna a gondolataimat, vagy egyelőre nem kívánna foglalkozni velük. – Túl sok mindent
veszítettél, ami drága volt neked. Nagyon sokat láttál és tanultál nagyon rövid idő alatt.