Anne Rice Lestat a vámpír - Első

pedig a legpuhább vörös gyapjúból szőtt, egyik oldalán nagy aranylemezekkel díszített,
összehajtogatott, hatalmas takaró.
Megértettem, hogy ha fölteszem a maszkot, felhúzom a kesztyűt, magamra terítem a takarót,
úgy akkor is tökéletesen védve vagyok a fénytől, ha álmomban felnyitná valaki a szarkofágot.
Ám ettől nem kellett tartanom. Vasalva voltak, és acélretesz zárta az L alakú járatba nyíló
ajtószárnyakat is.
Volt valami bűbáj e rejtelmes tárgyakban. Jólesett hozzájuk érni. Már láttam magamon őket
alvás közben. A maszk a tragédia és a komédia görög álarcaira emlékeztetett.
Egy ősi királytemetésre kellett gondolnom. Vonakodva hagytam ott őket.
Visszamentem a szobába, lehántottam magamról a földben töltött kairói éjszakák rongyait, és
tiszta ruhát öltöttem. Lehetetlen érzés volt gyöngyös gombokkal nyíló, ibolyakék kabátot, csipkés
inget, gyémántcsatos atlaszselyem cipellőt húzni ezen az időtlen helyen, de nem volt nálam más
ruha. Hajamat hátrakötöttem egy fekete szalaggal, ahogy rendes tizennyolcadik századi
úriemberhez illik, és elindultam, hogy megkeressem a házigazdát.
2
Fáklyák égtek a házban. Az ajtók tárva-nyitva, az ablaknyílások vakon bámulták a tengert és
az eget.
Mikor leértem a szobámtól induló kopár kis lépcső aljába, vándorlásaim során először
tudatosodott bennem, hogy valóban egy halhatatlannak a halhatatlanok számára nélkülözhetetlen
holmikkal fölszerelt menedékében vagyok.
Piedesztálra helyezett, pompás görög urnák sorjáztak a folyosókon, fenséges keleti
bronzszobrok álltak a legváltozatosabb alakú falifülkékben, ritka növények virágoztak minden
ablakban és nyitott teraszon. Amerre jártam, mindenfelé pazar indiai, kínai és perzsaszőnyegek
takarták a márványpadlót.
Láttam valósághű tartásban kitömött hatalmas bestiákat: barnamedvét, oroszlánt, tigrist; még
az elefánt is állt ott a maga irdatlan fülkéjében. Voltak sárkánytermetű óriásgyíkok; igazi
faágakra emlékeztető száraz gallyakon ragadozómadarak tépték prédájukat.
De minden elhalványodott a padlótól mennyezetig érő, színpompás falfestmények mellett.
Az egyik szoba sötéten vibráló árnyalatokban ábrázolta a napégette arábiai sivatagot, hol
aprólékos részletességgel megrajzolt tevék és turbános kereskedők karavánja vonult a homokon.
A másikban a dzsungel kelt életre kifinomult délszaki virágok, liánok, nagy gonddal kidolgozott
levelek pompájában.
Lélegzetelállítóan, lenyűgözően tökéletes volt az illúzió. Minél tovább fürkésztem a
festményeket, annál több mindent fedeztem föl rajtuk.
Élőlények, madarak, rovarok bujkáltak a dzsungelben, rovarok hemzsegtek a humuszban,
millió alak nézett rám, míg végül az az érzésem támadt, hogy átcsúsztam a tér-időből valahová,
ami több mint festmény, holott tökéletesen lapos volt a fal.
Szédültem. Bárhová néztem, mindenfelé új látvány fogadott a falakon.
Voltak olyan színek és árnyalatok, melyeknek nem is tudtam nevet adni.
A képek stílusa legalább annyira elbűvölt, mint amennyire meghökkentett. Azzal a realista
technikával, olyan klasszikus arányokban, mesterségbeli fortélyokkal készültek, melyekkel az
érett reneszánsz festőinél: Leonardónál, Raffaellónál, Michelangelónál, az újabbak közül pedig
Watteau-nál és Fragonard-nál találkoztam. A fénnyel káprázatosán bánt a festő. Az alakok szinte
lélegeztek, ahogy rájuk néztem.