Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Majdnem elnevettem magam, ám fenséges derű volt az. Ránéztem, egy pillanatig azt hittem,
nem jól hallom. Ő azonban még nem fejezte be.
– Majd elképzelem, hogy lemegyek a falusi fogadóba és ágyamba fogadok minden férfit, aki
arra jár: durva embereket, nagydarab embereket, öregembereket, suhancokat. Csak fekszem ott,
és magamba fogadom őket, egyiket a másik után, és valami mennyei diadalt érzek, magát a
tökéletes szabadságot, és egyáltalán nem érdekel, mi van az ön apjával és a fivéreivel, élnek-e,
halnak-e. Abban a pillanatban tökéletesen önmagam vagyok. Nem tartozom senkihez.
Szóhoz se jutottam a megbotránkozástól és a hüledezéstől, ugyanakkor pokolian nevettető is
volt a gondolat. Istentelenül mulatságos volt elképzelni, mit szólna az apám, a fivéreim és a
nagyképű falusi szatócsok.
Hogy mégse hahotáztam, az azért volt, mert úgy gondoltam, anyám meztelen képén csak nem
illik nevetni. Azért nem tudtam teljesen csöndben maradni. Kurtán fölnyikkantam, ő bólintott egy
félmosollyal, és fölvonta szemöldökét, mintha azt mondaná: értjük mi egymást.
A végén mégis kirobbant belőlem a kacagás. Öklömmel csapkodtam a térdemet és az ágy
fájába vertem a fejem. Anyám is majdnem nevetett a maga csöndes módján.
Különös pillanat volt. Hogy így, csaknem brutálisan emberinek mutatkozott ott ez
valósággal kiszakította környezetéből. Értettük egymást, és most az se nagyon számított,
mennyire neheztelek rá.
Kivonta hajtűjét, és lebocsátotta fürtjeit a vállára.
Még talán egy óráig üldögéltünk némán. Nem kacagtunk, nem szóltunk többet; csupán a tűz
lobogott, és anyám ott volt mellettem.
Elfordult, hogy lássa a lángot. Gyönyörködtem arcélében, finom orrában, ajkában. Majd
visszanézett rám, és ugyanazon a szilárd, egyenletes hangon, minden szükségtelen felindulás
nélkül annyit mondott:
– Sose fogok elmenni innen. Halódom.
Elhűltem. Az a kis korábbi megrendülés semmi volt ehhez.
– A tavaszt még megélem, esetleg a nyarat is. De még egy telet már nem élek túl. Tudom. Ez a
fájdalom a tüdőmben túlságosan gonosz.
Rémült kis nyögés szakadt fel belőlem. Úgy rémlik, előre is hajoltam, és azt mondtam: –
Anyám!
– Ne többet – kérte.
Azt hiszem, gyűlölte, ha anyámnak szólongatják, de nem tehettem róla.
– Csak el akartam mondani valakinek. Hogy hangosan is halljam. A legnagyobb mértékben
iszonyodom tőle. Félek tőle.
Szerettem volna megfogni a kezét, de tudtam, hogy nem tűrné. Viszolygott az érintéstől.
Sohasem karolt át senkit. így csak a tekintetünk ölelkezett. Könnybe lábadt szemmel néztem rá.
Megpaskolta a kezemet.
– Ne gondoljon rá sokat – kérte. – Én se teszem, csak nagy ritkán. De föl kell készülnie, hogy
ha eljön az idő, tudjon élni nélkülem is. Alighanem bajosabb lesz, mint képzelné.
Mondani akartam valamit, de nem találtam a szavakat.
Anyám ugyanolyan csendesen távozott, ahogy jött.
Noha egyetlen megjegyzést sem tett ruhámra, szakállamra, ijesztő külsőmre, küldetett a
cselédekkel tiszta ruhát, borotvát és meleg vizet, én pedig némán tűrtem, hogy rendbe szedjenek.
3
Lassan kezdtem erőre kapni. Nem emésztettem már magam a vadászat emlékével, hanem
anyám szavain törtem a fejemet. Elgondolkoztam „a legnagyobb mértékben iszonyodom” –