Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Marius pillanatra sem vette le a szemét a tengerről. Csak a balját nyújtotta felém, és
megszorította a kezemet.
Meleg, biztos fogása híján volt minden tolakodásnak. Ám ez nem a beszéd ideje volt. Engem
már az is meglepett, hogy egyáltalán fölismert.
Szemöldökét összevonta, szeme elkeskenyedett. Az evezősök, mintha néma parancsának
engedelmeskednének, lassították az ütemet.
Megbabonázva figyeltem, és ahogy én is fokoztam az összpontosítást, egyszer csak
megéreztem szívverése ütemére pulzáló erejének halk lüktetését.
Halandókat is hallottam a környező sziklákon és a jobbra-balra elterülő szigetek keskeny
partsávjain. A szirttetőkön verődtek össze, vagy fáklyával a kézben futottak a víz felé. Hajónk
lámpáit bámulták a szürkületi félhomályban. Hallottam gondolataik csengő hangját. Görög
nyelven beszéltek, amit nem ismertem, ám az üzenetet nem lehetett félreérteni:
Ott megy az úr! Jöjjetek és lássátok: ott megy az úr! Ebben, hogy „úr , valami
megmagyarázhatatlan módon ott sejlett még a szó természetfölötti mellékzöngéje. Izgalommal
vegyes hódolat kórusa emelkedett a magasba a partokon hullámzó suttogásból.
Lélegzet-visszafojtva füleltem. A kairói megrettent halandó jutott eszeembe, az
egykori pánik Renaud színházában. Ezt a két megalázó epizódot leszámítva tíz éve észrevétlenül
jártam-keltem az emberek világában. Ez a nép, ezek a hajót nézni összeszaladt fekete ruhás
parasztok tudták, kicsoda Marius, vagy legalábbis megérezték belőle valamit. Azt mindenesetre
nem mondták ki, hogy „vámpír”, mert azt görögül is megértettem volna.
Elmaradtak a partok, kétfelől közelebb jöttek a szirtek. Az evezőké kiemelték, nélkülük siklott
a hajó. A magas sziklafalak kizárták a fényes eget.
Néhány perc múlva oldalról enyhébb lejtőktől ölelt, hatalmas ezüst öböl tárult ki előttem egy
felszökkenő sziklafal lábánál. A fal annyira meredek volt és olyan magas, hogy nem láttam a
tetejét.
Közeledtünk, az evezősök lassítottak. A hajó alig észrevehetően kanyarodott. Siklottunk a
sziklafal felé. Fénylő mohával benőtt, ódon kövek bői rakott móló elmosódó körvonalait
pillantottam meg. Az evezősök függélyes helyzetbe állították a lapátokat.
Marius, továbbra is mozdulatlanul állva, kissé megszorította a kezemet Jobbjával a kikötőre és
a szirtre mutatott, mely úgy tornyosult, mint mag; az éjszaka; nedves oldala csillogott lámpáink
nyers fényében.
Talán ha ölnyire lehettünk a mólótól – veszedelmes közelség ez ekkor; és ilyen súlyos
járműnek –, mikor megállt a hajó.
Ekkor Marius kézen fogott, végigmentünk a fedélzeten, és felhágtunk ; gálya oldalára. Sötét
hajú szolga lépett hozzánk, és egy iszákot nyomot Marius kezébe. Nesztelen könnyedséggel
egyszerre ugrottunk ki a vizei át a sziklamólóra.
Hátranéztem. A hajó lágyan ringatózott, az evezőket ismét lebocsátották. Néhány pillanat
múlva a gálya úton volt az öböl túloldala, egy falucska távoli fényei felé.
Ketten maradtunk a sötétségben. Mikor a hajóból már csak egy fekete pontot lehetett látni a
csillogó vízen, Marius rámutatott a sziklába vágott keskeny lépcsőre.
– Menj előre, Lestat – mondta.
Jó érzés volt mászni. Jó volt sebesen kapaszkodni élesen kanyargó, durván faragott
lépcsőfokokon, érezni az erősödő szelet, látni a vizet, mell úgy dermedt egyre mozdulatlanabbá,
ahogy távolodtunk tőle, mintha megálltak volna hullámai.
Marius néhány fokkal utánam jött. Újra éreztem és hallottam az erő lüktetését. A csontom
vibrált belé.