Anne Rice Lestat a vámpír - Első

VII. rész
ÓMÁGIA, RÉGI MISZTÉRIUMOK
1
Egy hajón ébredtem. Hallottam a deszkák nyikorgását, éreztem a tenger illatát. Éreztem a
matrózok vérének szagát. Tudtam, hogy csak gálya lehet, mert hallottam a hatalmas
vászonvitorlák tompa morajlásán túl a ritmikus evezőcsapásokat.
Nem tudtam kinyitni a szemem, nem bírtam mozgatni tagjaimat, mégse nyugtalankodtam.
Nem szomjaztam. Hihetetlen békesség töltött el. Testem meleg volt, mintha az imént ittam volna.
Kellemes volt így feküdni, éber álmokat álmodni a lágyan hullámzó tengeren.
Aztán világosodni kezdett lassan az elmém.
Tudtam, hogy sebesen suhanunk nyugodt vizeken, és épp most ment le a nap. Sötétedett a kora
esti ég, csitulóban volt a szél. A lecsapó-kiemelkedő evezők hangja tiszta volt és megnyugtató.
Kinyílt a szemem.
Már nem a koporsóban voltam. Akkor léptem ki a hosszú hajó hátsó kabinjából a fedélzetre.
Beszívtam az üdítő sós párát, elnéztem odafent az alkonyati ég gyönyörű izzó kékjét, a
ragyogó csillagok sokaságát. Szárazföldön soha nem ilyenek a csillagok. Soha nincsenek ennyire
közel.
Kétoldalt sziklás szigetek, vibráló kis lángokkal teletűzdelt ormok sötétlettek. Lombok,
virágok, televény szagával telt meg a levegő.
A karcsú kis hajó sebesen siklott a szirtek közti keskeny szoros felé.
Rendkívül tiszta volt a fejem, és nagyon erősnek éreztem magam. Egy pillanatra kedvem
támadt azon eltöprengeni, hogyan kerültem ide, az Égei-tengeren járunk-e vagy a Földközin,
mikor hagytuk el Kairót, és megtörténtek-e valóban a dolgok, melyekre emlékezem.
De aztán ki is ment a fejemből az egész, valami békés belenyugvásban.
Marius a hídon állt, a főárboc előtt.
Odaballagtam a hídhoz, megálltam és fölnéztem rá.
Azt a hosszú, vörös bársonyköpenyt viselte, mit Kairóban, sűrű, fehér szőke haja lobogott a
szélben. Bal kezével az apró fedélzet korlátját markolva, feszülten figyelte a szorost, a sekély
vízből kiszögellő, veszedelme sziklákat.
Mérhetetlen békesség töltött el a közelében. Vonzott, mint a mágnes Nem volt az arcában
vagy a tartásában semmi félelmetes nagyság vagy fennköltség, ami megalázott vagy megijesztett
volna. Nyugodt előkelőséget árasztott az előre néző, nagy szempár, a csodálatos szelídségről
árulkodó száj. Bőre valóban feltűnően sima volt, s úgy csillogott, mint a vadhús. Meghökkentő,
talán ijesztő is lehetett volna egy sötét utcában, mert halvány fényben derengett. Ám maga az arc
hívogatóan, jóságosán emberi volt és meleg.
Armand lehetett olyan, akár egy Caravaggio-angyal, Gabrielle mint egy márvány arkangyal a
templom kapujában.
Ám ez az alak itt fölöttem egy halhatatlan ember volt.
És a halhatatlan ember kinyújtott jobbjával némán, de tévedhetetlenül kormányozta a hajót a
szirtek között a szoros felé.
Körülöttünk olvasztott fémként izzott a hol azúrkéken, hol ezüstösen, majd feketén villogó
víz. A sekélyesben vastag, fehér tajtékot túrtak a szirteken megtörő hullámok.
Közelebb surrantam, és amilyen nesztelenül tudtam, felkapaszkodtam a kis hágcsón a hídra.