Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Eszelősen vájtam volna ki magamat a levegőre. Ekkor hétköznapi, halk neszezést hallottam:
valaki ásta fölöttem a homokot.
Bársonypuha simítás arcomon. Láttam a sötét fényű eget, a csillagokon a sodródó felhők
fátyolát, és egyszerűségében sohasem volt még ily magasztos a mennybolt.
Tüdőm megtelt levegővel, hangosan nyüszítettem a gyönyörűségtől. De több volt ez
gyönyörnél. Csodának éreztem, hogy szuszoghatok, láthatom a fényt. Ez a döngés, ez a
fülsiketítő, hangos dübörgés volt hozza a tökéletes aláfestés.
Ő pedig, aki engem keresett, akinek ilyen volt a hangja, ott állt fölöttem.
Szelídült, fokozatosan halkult a hang, végül olyan lett, akár a hegedűhúr utórezgése, én pedig
keltem ki a földből, mintha húztak volna, pedig az az alak meg se moccant.
Aztán mégis fölemelte a karját, és magához ölelt. Az arca, az egyszerűen hihetetlen volt.
Melyikünknek lehet ilyen arca? Mit tudunk mi a türelemről, a jóságról, a részvétről? Nem, ez
nem lehet magunkfajta! Képtelenség! Pedig az volt. Természetfölötti húsból-vérből, akárcsak én.
Színjátszó szempárja magába gyűjtötte a fényt, pilláit mintha aranytintába mártott, hajszálvékony
pennával húzták volna.
És ez a lény, e hatalmas vámpír tartott meg engem és nézett a szemembe Valami őrültséget
hebeghettem, arról beszéltem mintegy hagymázban, most már ismerem az örökkévalóság titkát.
– Akkor mondd meg nekem – súgta, és mosolygott, a legtisztább emberi szeretettel.
– Istenem, segíts! Ördög vigyen engem a pokolba! – Ennyit bírtam makogni. Szemem
káprázott ennyi szépségtől.
Karom csonttá fogyott, ujjaim madárkarmokká sorvadtak. Nem lehet, hogy valaki ily roncs
legyen és mégis éljen! A lábamra néztem. Mint a pipaszár. Mállott rólam a ruha. Nem bírtam
állni, nem tudtam mozogni, és egyszer csak megsemmisítő erővel taglózott le a vér ízének
emléke.
Vörös bársonyok tompa izzása, földig érő köpeny, sötétvörös kesztyűs kezek, amelyek engem
tartanak. Fehér és arany szálak keveredtek hatalmas homlokába hulló, vállára omló, sűrű,
hullámos hajában. Kék szeme talán komornak tűnt volna a sűrű arany szemöldök alatt, ha nem
oly hatalmas, s nem enyhíti pillantását a hangjában is ott csengő részvét.
Egy férfi volt, ki élete virágában kapta meg a halhatatlanság ajándékát. Szikár, szögletes
arcán, széles, duzzadt száján valami félelmetes béke és szeretet bélyege.
– Igyál – mondta, kissé felvonta szemöldökét, gondosan, lassan formálva a szót, akár egy
csókot.
Fölemelte kezét, és kitakarta a torkát, mint Magnus azon az örökkévalóság előtti halálos
éjszakán. Az ér sötétbíborban kínálta magát az áttetsző démonbőr alatt. Megint rákezdett a hang,
az a mindent elsöprő hang. Fölemelt a földről, és beszívott önmagába.
Vére, mint a fény, a folyékony tűz. A mi vérünk.
Karjaim hihetetlen erőre kapva fonódtak a vállára, arcomat hűvös, fehér testéhez szorítottam.
A vér végiglövellt az ágyékomig, minden erem lángolt belé. Hány évszázadig tisztult, párolódott
ily hatalmas erejűvé a vére?
Nem mondott most valamit a mennydörgő zuhatag mögül? Megismételte:
– Igyál, gyermekem, megsebzett fiam!
Szíve megáradt, teste hullámzott, és egymásra forrtunk. Mintha azt mondtam volna:
– Marius.
És ő azt felelte:
– Én vagyok.