Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Macskák a kertben. Macskavér szaga. Köszönöm, inkább szenvedek, inkább zörgő-vicsorgó
hüvellyé száradok.
7
Hang az éjszakában. Miféle hang?
Olyan, mint az óriás basszusdob lassú döngése, mikor gyermekkorom falujának utcáján az
olasz komédiások hirdették festett kordéjukról az előadást; azé a nagy basszusdobé, melyet
magam is vertem a kisvárosban, azokban a drága napokban, amikor én, a mindenes is közéjük
tartoztam.
Csak ez erősebb volt. Ágyúdörgés visszhangzana? A csontjaimban éreztem. Felnyitottam
szememet a sötétségben. Közeledett.
Léptek ritmusa vagy szívverése? Megtelt vele az egész világ.
Vészjósló, hatalmas harsogással húzódott mind közelebb. Valami bennem mégis tudta, hogy
nem igazi hang, nem olyan, mit halandó fül hallhatna, mitől zörög az ablaküveg és a polcon a
porcelán, s a macskák fel-alá cikáznak a fal tetején.
Egyiptom némán hever. Csend borul a sivatagra az óriás folyam partjain. Bárány se béget,
nem bőg a jószág, nem sírnak asszonyok.
A hang mégis a fülemet hasogatja.
Egy pillanatig féltem; testem megfeszült a föld alatt, fölfelé vájtam ujjaimat. Világtalanul,
súlytalanul lebegtem a földben, hirtelen nem kaptam levegőt, nem bírtam sikoltani, ám úgy
rémlett, hogy ha most sikoltanék, mérföldekre megrepedne minden üveg, cserép lenne a
kristálypohár, szétrobbannának az ablakok.
Közeledett, erősödött. Igyekeztem megfordulni, levegőhöz jutni, de hasztalan.
Ekkor mintha láttam volna azt a közelgő alakot. Vörösen derengett a sötétségben.
Azért volt ez a hang, mert jött valaki: oly hatalmas lény, hogy még a csöndben is érezték a fák
és a virágok. Még a levegő is. Érezték a föld oktalan állatai. Menekült előle a féreg,
félreszökkentek útjából a ragadozók.
Arra gondoltam, nem a halál-e.
És arra, hogy talán égi csoda történt, és élő lesz ez a Halál, ki magához ölel bennünket; nem
vámpír ő, hanem földön járó isten.
Mi pedig fölkelünk, és követjük őt a csillagokba. Elhagyjuk az angyalokat és a szenteket, el a
fényt, hogy az életből távozva beleolvadjunk az ű isteni sötétjébe, és ott az enyészetben
elfelejtsünk mindent.
Tűszúrásnyi fényponttá enyészik Nicki elpusztítása. Bátyáim halála belesimul a végső
békességbe.
Löktem-rúgtam a földet, ám túl gyengék voltak tagjaim. Sáros homokot kóstolt ajkam.
Tudtam, hogy föl kell kelnem, a hang is azt mondta, hogy keljek föl!
Újból éreztem. Olyan volt, mint ütegek dübörgése, ágyúdörej.
Hirtelen rájöttem, hogy engem keres, énutánam fürkész. Úgy kutatott, akár egy pásztázó
fénycsóva. Nem fekhetem itt tovább. Válaszolnom kell!
Viharos erővel áradtam feléje, hogy üdvözöljem. Mondtam, hogy itt vagyok, hallottam
szánalmas lihegésemet, amint erőlködve mozgatom a számat. A hang lüktetett harsogva minden
rostomban. Körülöttem hánykolódott a föld.
Az az akármi most bejött a düledező, kiégett házba.
Mintha nem sarokvas, de habarcs tartaná, úgy szakadt ki az ajtó. Láttam lehunyt
szemhéjaimon. Láttam, mint mozog az olajfák alatt. Ott volt bent a kertben.