Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Így volt. Akkor se bírtam volna fölkelni, ha akarok. Egyáltalán nem tudtam mozogni.
Lélegeztem. Voltam. Nem úgy, ahogy a halandók lélegeznek. Fülemben dobolt a vér.
Mégse haltam meg, csak úgy elapadtam. Akár azok a meggyötört lények a falakban az
Aprószentek alatt: egy sehol nem látott, sehol föl nem jegyzett, sehol el nem ismert, semmire se
jó nyomorúság kiürült jelképei.
Ujjaim karmokká aszalódtak, húsom csontra száradt, szemem kidagadt üregéből. Érdekes,
hogy még így is el lehet vegetálni: akkor is megmaradunk, ha nem iszunk, nem engedjük át
magunkat a végzetes, parázna örömnek. Milyen érdekes volna, ha nem lenne minden szívverés
egy külön kínszenvedés.
Még ha nem kellene állandóan arra gondolnom, hogy Nicolas de Lenfent nincs többé. A
bátyáim nincsenek többé. Fanyar bor, tapsoló tenyerek. Sem gondolod, hogy jót mívelünk,
amikor boldoggá tesszük az embereket.
Jó? Miről beszélsz te itt? Jóságról?
Arról hogy ez jó, hogy jót cselekszik, hogy jóság van benne! Édes Istenem, még ha értelme
nincs is a világnak, jóság csak van benne. Jó dolog enni, inni, nevetni, együtt lenni…
Nevetés. Az az eszelős muzsika. Az a csörömpölés, az a ricsaj – az értelmetlenség soha véget
nem érő sivítása…
Ébren vagyok? Alszom? Egy a biztos: szörnyeteg vagyok. Valakik azért bandukolhatnak
bántatlanul a halandó élet keskeny ösvényén, mert én itt gyötrődöm a föld alatt.
Gabrielle talán már odaért az őserdőbe.
Valamikor halandóknak kellett bejönniük a fenti kiégett házba – talán bujkáló tolvajok
lehettek –, mert túlságosan fölerősödött az idegen zagyválás. Mélyebbre süllyedtem önmagámba,
elhúzódtam még a hűvös homoktól is, hogy ne halljam őket.
Csapdába estem volna?
Odafönt vérszag.
Talán az a kettő az elvadult kertben, ők az én utolsó reményem arra, hogy felcsal a mélyből a
vér, ledobom magamról a földet, és kimeresztem – bizonyára ocsmány – karmaimat.
Biztos meghalnának ijedtükben, még mielőtt beléjük nyalhatnék. Ezt a szégyent! Én, aki olyan
szép voltam mindig, mint a hétszer váltott ördög, ahogy a folklór mondja, Csak az nem most volt.
Hébe-korba mintha Nickivel diskuráltunk volna jóízűeket. „Túl vagyok a kínokon és a
bűnökön” – mondja ő. – „Nem érzel semmit?” Se nyomorúságot, se szomjúságot, se
elragadtatást? De fura, hogy a mennyországot elragadtatásnak képzeljük. Mennyei gyönyör. A
poklot viszont fájdalomnak. Pokoli kínszenvedés. Ezért nem számít valami örvendetesnek, ha
semmit sem érzünk, ugyebár.
Feladod, Lestat? Vagy küzdesz tovább a szomjúsággal? Inkább szenvedsz, mintha a pokolban
sütögetnének, semhogy meghalj, és ne erezz semmit? De legalább kívánod a vért, a forrót, a
gyönyörűségeset, a minden porcikádat átjárót – a vért.
Meddig maradnak itt ezek a halandók, odafent az én elvadult kertemben? Egy éjszakára, két
éjszakára? A hegedűt ott hagytam a házban, ahol laktam. El kellene hoznom, oda kellene adnom
egy fiatal halandó muzsikusnak, aki…
Áldott csend. Csupán a hegedű dalol benne, Nicki fehér ujjai táncolnak a húrokon, suhog a
fényben a vonó, és a halhatatlan bábok félig elragadtatottan, félig mulatva hallgatják. Száz éve
még bizonyosan elkapta volna párizsi nép. Nem magától kellett volna a tűzbe mennie. Talán
engem is elkaptak volna, bár ezt kétlem.
Nem, énnekem sohasem lesz égetőm.
Lelkemben él tovább. Micsoda kenetes halandó frázis! Hát miféle élet az? Magam sem
szeretnék itt élni! Mi az, hogy a másik lelkében élünk? Szerintem semmi. Nem is vagy ott, ugye?