Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Fektemből bámultam, amint belép a kiürült kertbe. Szemem égett a világosodó égtől,
megfájdult körülötte az érzékeny bőr. Makulátlan ruhájájával, fejkendőjével olyan volt, mint egy
fehér lepedős kísértet.
Tudtam, hogy menekülnöm kéne. Azonnal tisztulnom kell innen, és elrejtőznöm a felkelő nap
elől. De már nem bújhatok a padló alatti kriptába Ez az ember betolakodott a vackomba. Annyi
időm sincs, hogy megöljem és megszabaduljak tőle, szegény szerencsétlen halandótól.
Mégse mozdultam, ő pedig jött egyre közelebb, alakja fekete lett és keskeny a szikrázó ég
előtt.
– Uram! – súgta aggodalmasan, mint az asszony, ki számtalan évvel ezelőtt segíteni próbált
rajtam a Notre-Dame-ban, mielőtt elejtettem volna őt és ártatlan gyermekét. – Valami baj van,
uram? Tudok valamit segíteni?
Szemöldöke szőkén csillogott fehér kendőtől körülfolyt napbarnított arcában, a szeme szürke
volt, mint az enyém.
Tudtam, hogy feltápászkodom, pedig nem akartam. Tudtam, hogy elvicsorodom, hallottam
mordulásomat, és láttam az arcán a megdöbbenést.
– Ide nézz! – sziszegtem kilógó szemfogakkal. – Látod? Rárontottam, elkaptam a csuklóját, és
erőszakkal az arcomra szorítottam a tenyerét.
– Azt képzelted, ember vagyok? – kiáltottam. Megragadtam, fölemeltem a levegőbe, hasztalan
rúgkapált. – Azt képzelted, a testvéred vagyok? – ordítottam. Száraz karistolás jött ki a száján,
aztán sikoltott.
Kivágtam a kertbe, pörögve-kapálózva tűnt el a csillogó tető mögött.
Az ég vakítóan lángolt.
Kirontottam a kertkapun, be a sikátorba. Loholtam kis boltívek alatt, ismeretlen utcákon át.
Keresztülcsörtettem kapukon, ajtókon, halandókat löktem félre. Ha fal állta utamat, vakolatpor
fojtogató felhőjében törtem át rajta, ki egy újabb vályogsikátor bűzébe. A fény pedig jött utánam,
mintha engem űzne.
És mikor leltem egy málladozó rostélyzatú, kiégett házat, betörtem, levetettem magam a kert
földjére, és ástam egyre mélyebbre és mélyebbre és melyebbre, míg végül nem tudtam emelni se
a kezemet, se a karomat.
Hűvösben és sötétben voltam.
Biztonságban voltam.
6
Haldokoltam. Én legalábbis azt hittem. Már nem számoltam, hány éjszaka telt el. Föl kellett
volna kelnem, el kellett volna mennem Alexandriába. Át kellett volna kelnem a tengeren. Ez
azonban mozgást jelentett volna, azt, hogy kitörök a földből, engedek a szomjúságnak.
Nem akartam engedni.
A szomjúság jött, a szomjúság ment. Kínpad volt és máglya, az agyam szomjazott és a szívem
is szomjazott, és a szívem dagadt és dagadt és ütött és dörömbölt, de én még mindig nem akartam
engedni.
Talán még a halandók is hallották odafent a szívemet. Hébe-hóba láttam föllobbanó lángjaikat
a sötétségben, hallottam ismeretlen nyelvű locsogásukat, de többnyire csak a sötétséget láttam és
a sötétséget hallottam.
Végül nem voltam egyéb, mint egy földben fekvő szomjúság, mely vöröseket alszik,
vöröseket álmodik; egy lomha tudat, mely tisztában van vele, hogy ennyire legyöngülve nem
törhet ki a homokos, puha göröngyök alól, nem forgathatja meg ismét a kereket.