Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Soha nem akarom befejezni – mondtam majdnem megvetően. – Így hát bírja ígéretemet.
ígérni csak elég egyszerű. De mit szólna hozzá, ha ön ígérne nekem valamit? Hogy elárulja, hová
megy innen, ahol elérhetem; hogy nem fog eltűnni, mintha képzeltem volna csupán…
Elakadtam. Volt a hangomban valami nyűgösködés, növekvő hisztéria. Nem tudtam
elképzelni, amint leveleket ír és postáz, egyáltalán, bármi olyat művel, mit halandók szoktak.
Mintha sohasem is a közönséges természet egyesített volna bennünket.
– Remélem, helyesen mérte föl magát.
– Én semmiben sem hiszek, anyám. Valamikor régen ön azt mondta Armand-nak, hogy hite
szerint az őserdőkben és dzsungelekben fogja megtalálni a feleletet, és hogy a csillagok végül
kinyilatkoztatják az igazságot, én azonban nem hiszek semmiben, és ez tesz erősebbé mint
gondolná.
– Akkor miért aggódom annyira maga miatt? – kérdezte, sóhajtásnál alig erősebb hangon. A
száját kellett néznem, hogy értsem, mit mond.
– Mert érzi a magányosságomat, a keserűségemet, amiért ki vagyok rekesztve az életből,
amiért gonosz vagyok, amiért nem érdemlem meg, hogy szeressenek, holott éhezem a szeretetre;
érzi rettegésemet, amiért sohasem mutathatom meg magam a halandóknak. De engem ezek a
dolgok nem állítanak meg, anyám. Túl erős vagyok, semhogy megállíthatnának Ön mondta
egyszer, hogy én nagyon jó vagyok a magam nemében. Hellyel-közzel szenvedek, kínlódok
ezektől a dolgoktól, azzal el van intézve.
– Szerettem magát, fiam – mondta.
Az ígéretéről akartam mondani valamit, római ügynökeimről, arról hogy írjon. Azt akartam…
– Emlékezzék ígéretére! – mondta ő.
És ekkor hirtelen tudtam, hogy ez az utolsó pillanatunk. Tudtam, és nem változtathattam rajta.
– Gabrielle! – suttogtam. De már elment.
A szoba, a kert, az éjszaka néma volt és mozdulatlan.
Valamikor hajnal előtt kinyitottam a szemem. A padlón feküdtem, sírtam, aztán elaludtam.
Tudtam, hogy el kellene mennem Alexandriából, olyan messzire, amennyire bírok, aztán
beásnom magam a homokba, mielőtt fölkel a nap. Milyen jó lenne a homokos földben aludni!
Azt is tudtam, hogy a kertkapu tárva-nyitva, és egyetlen ajtó sincsen bezárva.
De nem bírtam mozdulni. Hideg, néma képzelgésekben láttam magam előtt, miként keresem
Kairóban, miként szólongatom, rimánkodva, hogy jöjjön vissza. Szinte úgy tűnt egy darabig,
hogy már meg is tettem; mélységesen megalázva futok utána, és megint a sorsot próbálom
emlegetni, mely arra ítélt, hogy elveszítsem őt, mint Nicki veszítette el a kezét. Valahogy meg
kell fordítanunk a sorsot! Nekünk kell győznünk!
Szamárság. Persze hogy nem futottam utána. Vadásztam és hazajöttem. Már mérföldekre
járhat Kairótól. Úgy elveszett a számomra, mint apró homokszemcse a levegőben.
Végül, hosszú idő után, elfordítottam az arcomat. Bíborlott az ég a kert fölött, bíbor fény folyt
le a túlsó tetőn. Közeledett a nap és a meleg, Kairó gubancos mellékutcáin közeledett az ezer
nesszel zsibongó ébredés, és egy hang közeledett, amely mintha egyenesen a homokból, a fákból
és a pázsitból támadt volna.
Ezt hallgattam, míg figyeltem a tetőn a fény kápráztató mozgását, És eközben nagyon lassan
ráébredtem, hogy halandó van a közelben.
A nyitott kertkapuban állt, és énrám sandított, aki mozdulatlanul hevertem a lakatlan házban.
Fiatal, szőke európai volt, arab ruhában, meglehetősen jóvágású. A hajnal fényében látta, hogy
egy hozzá hasonló európai fekszik az elhagyatott ház mozaikpadlóján.