Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Helyet foglaltattam az Alexandriából induló legközelebbi hajón. Nápolyba megyek, onnan
Barcelonába. Lisszabonból hajózok tovább az Újvilágba.
Arca elkeskenyedett, vonásai megkeményedtek. Ajka megmoccant, de nem szólt. Könnyek
szöktek a szemébe, és úgy éreztem felindulását, mintha kinyúlt és megérintett volna. Elfordultam,
matattam valamivel az asztalon, aztán csak tartottam mozdulatlanul a kezem, hogy ne reszkessen
Azon tűnődtem, milyen jó, hogy Nicki kezestül ment a tűzbe, mert ha nem, akkor indulás előtt
vissza kellene mennem Párizsba, és meg kellene szereznem a kezét.
– De hát nem mehet oda hozzá! – suttogta Gabrielle. Hozzá? Ja, igen. Apámhoz.
– Mit számít az? Megyek!
Egészen picit megcsóválta a fejét. Odajött az asztalhoz, légiesebb járással, mint Armand.
– Kelt át valaha vámpír az óceánon? – szűrte a foga között.
– Tudtommal nem. Rómában azt mondták, hogy nem.
– Talán nem is lehet megcsinálni.
– Meg lehet. Maga is tudja. – Hajóztunk mi már a tengeren parafával bélelt koporsóban, és jaj
lett volna a Leviatánnak, ha megzavar.
Még közelebb lépett, és lenézett rám. Immár nem tudta leplezni fájdalmát. Észbontó volt.
Minek is öltöztettem báli ruhába, tollas kalapba, gyöngyökbe valaha?
– Tudja, hol érhet el – mondtam, de hangom keserűsége elárulta a meggyőződés hiányát. – A
londoni és római bankjaim címén. Azok a bankok legalább egyidősek a vámpírokkal, és
meglesznek, míg világ a világ. De hát tudja ezt, mindig is tudta…
– Hagyja abba! – sziszegte. – Ne mondjon nekem ilyeneket! Micsoda hazugság volt, mily
silány paródia, pont az az eszmecsere,
amelyet mindig is gyűlölt, ameddig sohasem alacsonyodott. Legvadabb álmaimban sem
képzeltem, hogy ez történik velünk valaha: hogy én hideg szavakat mondok, ő pedig sír. Azt
hittem, üvölteni fogok, amint bejelenti, hogy elmegy, a lábai elé vetem magam.
Sokáig néztük egymást: az ő szeme vörösben úszott, ajka csaknem vonaglott.
Hirtelen elveszítettem önuralmamat.
Felpattantam, odaugrottam hozzá, és karjaimba kaptam törékeny kis testét. Elszántam magam,
hogy nem engedem el, bárhogy viaskodjék. Nem viaskodott, és mindketten sírtunk, majdnem
hangtalanul, és nem . k abbahagyni. De ő nem engedett, és nem olvadt fel ölelésemben.
Egyszer csak elvonta magát, két kézzel megsimogatta hajamat, megcsókolta a számat, majd
nesztelen könnyedséggel kibontakozott a karomból.
– Úgy hát jól van, kedvesem – mondta.
A fejemet ráztam. Szavak és szavak, kimondatlan szavak. Nem vette hasznukat, sohasem is
vette.
Odament a kerti ajtóhoz, a maga lassú, kecsesen imbolygó, lankatag járásával, és előbb az
éjszakai égre nézett, aztán vissza rám.
– Meg kell ígérnie nekem valamit – szólt végül.
Vakmerő ifjú francia, ki egy arab fesztelenségével járta száz városban az olyan helyeket, hol
legfeljebb a kóbor macska érezheti magát biztonságban.
– Persze! – válaszoltam, noha szellemem annyira megtört, hogy egyáltalán nem volt kedvem
beszélni. A színek megfakultak. Az éjszaka nem volt se hideg, se meleg. Azt kívántam, menjen
már, pedig rettegtem a perctől, mikor ez bekövetkezik, és nem hozhatom vissza többé.
– Ígérje meg, hogy soha nem akarja befejezni úgy, hogy előbb ne keresne meg engem. Hogy
együtt legyünk megint.
Mukkanni se tudtam egy percig a meghökkenéstől.