Anne Rice Lestat a vámpír - Első

4
A családról álmodtam. Sorra ölelgettük egymást. Még Gabrielle is ott volt, bársonyuhában. A
kastély kiégett, megfeketedett. A kincsek, miket küldtem, megolvadtak vagy hamuvá lettek.
Minden hamuvá lesz. Hogy is van az a régi mondás? Por vagy és porrá kell lenned?
Vagy hamuvá?
Nem fontos. Visszamentem, vámpírt csináltam mindőjükből, és ott voltunk mi, a Lioncourt
ház; fehér arcú szépség lett még a bölcsőben fekvő kisded és az anya is, ki hosszú farkánál fogva
nyújtotta feléje a ficánkoló szürke patkányt, hogy egyék.
Nevettünk, csókolgattuk egymást, úgy jártunk a hamvak között, áldozatokról pletykálva; fehér
bátyáim, fehér hitvesük, lidérces gyermekeik; világtalan apám pedig fölkélt, mint egy bibliai
alak, kiáltván:
– LÁTOK!
Idősebb fivérem átölelt. Csodálatosan festett tisztességes ruhában. Még sose láttam ily
megnyerőnek; szikár és sziporkázó lett a vámpírvértől.
– Hát ez igazán fényes ötlet volt öntől, hogy eljött hozzánk ezekkel a Sötét Ajándokokkal! –
nevetett vidoran.
– Sötét Fortélyokkal, kedvesem, Sötét Fortélyokkal! – figyelmeztette a felesége.
– Mert ha nem teszi – folytatta bátyám –, mind meghaltunk volna!
5
Üres volt a ház. A ládákat elküldtem. A hajó két nap múlva fut ki Alexandriából. Csupán egy
kis útitáska maradt nálam. A márki úr fiának időnként ruhát is kell váltania a hajón. És persze
velem volt a hegedű.
Gabrielle a kertre nyíló boltív alatt állt, kibontott haján az örökös kalappal. Karcsú volt,
hosszú lábú, elbájolóan nyúlánk fehér vászonruhájában.
Ez nekem szólt, a hosszú, kibontott haj?
Gyászom tornyosuló árhullámban sodorta veszteségeimet, holtakat és halhatatlanokat.
Aztán szétporlott és visszatért a süllyedés érzése: mintha álomban hajóznék, tudatosan vagy
tudattalanul.
Hirtelen belém nyilaik a gondolat, hogy ez a haj olyan, mint az aranyeső, és hogy értelme lesz
minden régi versnek, ha olyasvalakire nézel, kit szerettél. Szerettem még arca ívét, könyörtelen
kis száját is.
– Mondja meg, mire van szüksége, anyám – szóltam nyugodtan. Civilizált volt ez a szoba.
Asztal. Lámpa. Szék. Ragyogó színű madaraimat mind elvitték, nyilván a bazárba, hogy eladják
őket. A szürke afrikai papagájokat is, melyek olyan sokáig élnek, mint az ember. Nicki harminc
lett volna.
– Kér pénzt?
Arca gyönyörű rózsásvörösre pirult, szeme liláskéken villámlott – egy percre egészen
emberinek tűnt. Akár auvergne-i szobájában is lehettünk volna. Könyvek, nyirkos falak, tűz.
Akkor ember volt?
Lehorgasztotta fejét, a kalap egy pillanatra tökéletesen eltakarta az arcát, és teljesen érthetetlen
módon azt kérdezte:
– De hová akar menni?
– Nouvelle-Orléans egykori francia városába, egy kis házba a Dumáin utcában – feleltem
hidegen, szabatosan. – Aztán, ha apám meghal és eltemetik, a leghalványabb fogalmam sincs.
– Ezt nem gondolhatja komolyan.