Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Ahogy ültem és néztem őt a lángok fényében, oly sok mindent el akartam mondani. Szerettem
volna megmondani, mennyire imádom.
Ám elővigyázatos voltam. Anyámnak szokása volt félbeszakítani, ha szóltam hozzá, ezért
rajongásomba haragos neheztelés vegyült.
Mindig úgy láttam, hogy olasz könyveit olvassa, vagy leveleket irkál Nápolyba, ahol felnőtt,
de még ahhoz se volt türelme, hogy nekem vagy fivéreimnek megtanítsa az ábécét. Azután se
változott semmi, hogy visszajöttem a kolostorból. Húszéves voltam, és nem tudtam többet írniolvasni,
mint néhány imádságot meg a nevemet. Látni se bírtam anyám könyveit; gyűlöltem,
hogy úgy el tud merülni bennük.
És valami homályos okból azt is gyűlöltem, hogy ilyen szenvedéssel kell kicsikarnom belőle a
legcsekélyebb gyöngédséget vagy érdeklődést.
Pedig akkor is ő az én megváltóm. Senki más, csak ő! Talán csak belefáradtam az
egyedüllétbe, ahogy a fiatalok szoktak.
De most előjött könyvtára menedékéből, és figyelt rám.
Végül elhittem, hogy nem fog felállni és elmenni. Egyszerre azon kaptam magam, hogy
beszélek.
– Anyám – mondtam halkan –, ez több annál. Még mielőtt megtörtént, már éreztem borzasztó
dolgokat. – Anyám arca nem változott. – Mármint néha azt álmodom, hogy meg tudnám ölni
őket, ahányan csak vannak. Álmomban megölöm a fivéreimet és atyámat. Megyek szobáról
szobára és legyilkolom őket, mint a farkasokat. Érzem magamban, hogy öldökölni vágyom…
– Én is, fiam – mondta. – Én is. – Rám nézett, arcán a legsajátosabb mosoly sugárzott.
Előredőltem, hogy jobban lássam, és lehalkítottam a hangomat.
– Sikoltozom, mikor megtörténik – folytattam. – Látom, hogy eltorzul az arcom és hallom a
tulajdon bőgésemet. A szám olyan, mint egy o betű, és csak jön ki belőlem a jajveszékelés és a
sikítozás.
Bólintott, ugyanazzal a megértő arccal. Mintha tűz lobbant volna fel a szemében.
– És a hegyekben, anyám, amikor a farkasokkal harcoltam… az is ilyen volt egy kicsit.
– Csak egy kicsit? Bólintottam.
– Úgy éreztem, nem is én vagyok az, aki öli a farkasokat. Most se tudom, ki van itt ön mellett
– az ön Lestat fia-e, vagy a másik, a gyilkos.
Anyám sokáig hallgatott.
– Nem – mondta végül. – A farkasokat maga ölte meg. Ön, a vadász, a harcos. Erősebb itt
mindenkinél, ez a maga tragédiája.
Megráztam a fejemet. Ez igaz, de mit számít? Nem elég magyarázat ennyi boldogtalansághoz.
Csak hát mi haszna lett volna kimondanom? Anyám lesütötte a szemét egy darabig, aztán rám
nézett.
– Ámde több lény is lakozik önben – folytatta –, nemcsak egy. Az ember és a gyilkos. Ne
engedjen a gyilkosnak, csupán azért, mert gyűlöli őket. Nem kell magára vennie a gyilkosság
vagy a téboly terhét, csak hogy megszabaduljon innen. Kell lenniük más utaknak is.
A két utolsó mondat szíven talált. Anyám nem köntörfalazott. Beleszédültem a sejtelmekbe.
Mindig is éreztem, hogy nem lehetek egyszerre jó ember, és az ellenük küzdő. Ha jó lennék,
legyőznének. Feltéve, ha nem találok érdekesebb indokot a jóságra.
Ültünk még némán pár pillanatig, oly meghittségben, amely szokatlan volt még nekünk is.
Anyám a tüzet nézve babrálta tarkóján koszorúba font sűrű haját.
– Tudja, én miről szoktam ábrándozni? – nézett rám megint. – Nem annyira gyilkosságról,
mint oly zabolátlanságról, mely teljességgel semmibe veszi őket. Elképzelem, amint addig iszom
a bort, míg részegségemben le nem tépem a ruháimat, és meztelenül fürdőm a hegyi patakban.