Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Bőszített, hogy Gabrielle olyan nyugodtan ácsorog. Mintha valami készülődött volna a
szobában. Azt a borzasztó feszültséget és várakozást éreztem, amit már átéltem a kriptában,
mielőtt Armand elmondta volna hosszú mesét.
De nem történt semmi, azon kívül, hogy Gabrielle mindjárt elhagy, örökre átsurran az időbe.
Hogyan fogjuk újra megtalálni egymást?
– Verje meg az Isten! – káromkodtam. – Levelet vártam. – Sehol egy szolga. Nem tudták,
mikor jövünk vissza. El akartam küldeni valakit zenészekért. Most ettem, meleg voltam, és
mindenáron táncolni akartam
Hirtelen megtört Gabrielle mozdulatlansága. Céltudatosan elindult é szokatlanul egyenes
léptekkel kiment az udvarra.
Letérdelt a medence mellett. Fölemelt két kőlapot, kiemelt egy csomagot, leporolta róla a
homokos földet, és behozta.
Tudtam, hogy Roget küldte, még mielőtt ráesett volna a fény a kézírásra. Azelőtt érkezett,
hogy elindultunk volna a Níluson, és Gabrielle eldugta!
– Miért tette ezt? – kérdeztem veszett haraggal. Kitéptem kezéből a csomagot, és az asztalra
dobtam.
Mereven néztem rá és gyűlöltem, úgy gyűlöltem, mint még soha. Gyerekkori egoizmusomban
se gyűlöltem ennyire!
– Miért dugta el előlem?
– Mert akartam egy esélyt! – suttogta. Álla remegett, alsó ajka vonaglott, láttam a
vérkönnyeket. – De maga enélkül is döntött.
Feltéptem a csomagot. Egy levél hullott ki belőle és angol újságkivágások. Reszkető kézzel
hajtogattam szét a levelet, és ezt olvastam:
„Tisztelt Uram!
Nyilván már ön is tudja, hogy július 14-én a párizsi gyülevész megostromolta a Bastillet.
A városban felfordulás van. Egész Franciaországon végigsöpört a lázadás. Hónapokon át
hiába próbáltam kapcsolatba lépni az ön családjával, hogy lehetőség szerint biztonságba
helyezzem őket külföldön.
Múlt hétfőn kaptam a hírt, hogy a jobbágyok és a bérlők rajtaütöttek apja hajlékán.
Lemészárolták az ön fivéreit, hitvesüket, gyermekeiket, egyáltalán mindenkit, aki védekezni
próbált, aztán kifosztották a kastélyt. Egyedül apjaura menekült meg.
Hűséges szolgáknak sikerült elrejteniük az ostrom alatt, azután pedig eljuttatniuk a
tengerpartra. Jelenleg Louisianában, az egykori francia gyarmaton. Nouvelle-Orléans
városában tartózkodik, és könyörögve kéri önt, siessen segítségére.
Porba sújtotta a bánat, és egyedül van idegenek között. Esengve kéri, hogy menjen.
Volt ott még más is: mentegetőzés, nyugtatgatás, részletek… értelmüket vesztett dolgok.
Letettem a levelet az asztalra. Mereven néztem a papírt és a lámpa fénytócsáját.
– Ne menjen el hozzá – szólt Gabrielle.
Vékonyán, jelentéktelenül csengett a hangja a csöndben. Maga a csönd azonban olyan volt,
mint egy rettentő sikoly.
– Ne menjen el hozzá! – ismételte. A könnyek csíkot húztak az arcán, mint a bohócfesték. Két
hosszú, vörös csermely folyt a szeméből.
– Ki innen – suttogtam. A szó elszállt, ám a hangom váratlan erőre kapott. – Ki innen! –
mondtam. A hang továbbra sem szakadt meg, csak szólt és egyre szólt, míg végül már
üvöltöttem: – KI INNEN!