Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Lestat – kezdte lassan Gabrielle, jól megmérve minden szavát –, arra szeretném kérni, hogy
próbálja meg, csak egyetlenegyszer, úgy járni a világot, mint én teszem.
Fürdött a telehold fényében, de a kalap árnyékot vetett szögletes, fehér arcocskájára.
– Felejtse el a kairói házat! – szólt váratlanul, lehalkítva a hangját, mintegy tiszteletből
mondandója fontossága iránt. – Hagyja itt minden vagyonát, ruháját, az összes dolgot, mely a
civilizációhoz köti. Jöjjön velem délnek, fel a folyón, Afrikába. Utazzon velem, ahogy én
utazom. Még mindig nem válaszoltam. Szívem dörömbölt. Azt susogta, hogy olyan titokzatos
afrikai törzseket fogunk látni, amilyenekről még nem hallott a világ. Puszta kézzel küzdünk meg
az oroszlánnal és a krokodilussal. Rátalálunk talán még a Nílus forrására is!
Egész testemben reszketni kezdtem. Mintha üvöltő szelekkel telt volna meg az éjszaka. És
nem volt hová bújni. Azt mondod, hogy örökre elhagysz, ha nem megyek. így van? Felnéztem
azokra az iszonytató szobrokra. Úgy rémlik, azt mondtam: – Hát ez is elérkezett.
Hát ezért maradt mellettem, ezért próbált tetszeni annyi kis aprósággal, ezért vagyunk most
együtt. Semmi köze nem volt az örökkévalóságba átlépett Nickihez. Másféle elválás
foglalkoztatta most Gabrielle-t.
A fejét csóválta, mintha önmagával értekezne, azt vitatva, hogyan tovább. Fátyolos hangon
magyarázta, milyen melegek a trópusi éjszakák, nedvesebbek, puhábbak, mint ez a hőség.
– Jöjjön velem, Lestat! Nappal megalszom a homokban. Éjente szállók, mintha valóban
tudnék repülni. Nincs szükségem névre. Nem hagyok nyomot. Le akarok menni Afrika
csücskéig. Istennője leszek azoknak, akiket majd levágok.
Hozzám lépett, átkarolta vállamat, arcomra tapasztotta száját. Láttam mének sötét csillogását
kalapja karimája alatt. Száját zúzmarába vonta a Hold. Hallottam a saját sóhajtásomat, és
megráztam a tejemet.
Ön is tudja, hogy nem tehetem… Nem bírok többet tenni azért, hogy velem maradjon.
Kairóba való visszatérésünk közben egyfolytában azon emésztődtem, mi lelt azokban a
keserves pillanatokban. Mi volt az, amit tudtam, de nem mondtam ki, mikor ott álltunk a
homokban, a Memnón-kolosszusok előtt.
Én már elveszítettem Gabrielle-t. Évek óta nem volt az enyém. Akkor tudtam, mikor lejöttem
a lépcsőn a szobából, ahol Nickit gyászoltam és megláttam őt várakozóban.
Valamilyen formában évekkel ezelőtt elmondtunk mindent a torony alatt. Ő nem adhatja meg
nekem, amit én akarok tőle. Én semmivel se tehetem őt azzá, ami nem akar lenni. Az volt a
legszörnyűbb, hogy semmit sem akart tőlem.
Azért kérte, hogy tartsak vele, mert kötelességének érezte ezt tenni. Meg talán szánalomból,
szomorúságból is, de igazából csak szabad akart lenni.
Velem maradt, amikor visszatértünk a városba, de hallgatott.
Én pedig egyre süllyedtem, némán, bambán, tudván, hogy hamarosan lesújt a következő
félelmetes csapás. Iszonyú bizonyossággal tudtam. Gabrielle istenhozzádot mond, és én nem
tehetek ellene semmit. Mikor kezdek megbolondulni? Mikor kezdek el fékezhetetlenül ordítani?
Nem most.
Lámpát gyújtottunk, megrohantak a színek: a perzsaszőnyegek törékeny virágai, a kárpitba
beleszőtt parányi tükrök miriádjai, a repeső madarak ragyogó tollruhája.
Utánanéztem, küldött-e Roget csomagot, de nem találtam semmit, és ettől hirtelen dühbe
gurultam. Csak írnia kellett volna már! Tudnom kell, mi történik Párizsban! Aztán félni kezdtem.
– Mi az ördög lehet Franciaországban? – dünnyögtem. – Meg kell keresnem a többi európait.
A briteket, azok mindig jól informáltak, mert ahová beteszik a lábukat, mindenüvé hurcolják
magukkal azt a pocsék indiai teájukat meg a londoni Timest.