Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Gabrielle kért, hogy kísérjem el a folyón felfelé. Én a leveleket vártam, angol utazókat
akartam kifaggatni, de beleegyeztem. Figyelemre méltó, ha azt akarja, hogy menjek vele. Törődik
velem a maga módján.
Tudtam, hogy csakis az én kedvemért öltött tiszta fehér vászonkabátot és térdnadrágot. Nekem
fésülte ki hosszú haját.
Bár már az se számított. Süllyedtem. Éreztem, hogy süllyedek. Úgy sodródtam a világban,
mintha álmodnék.
Nagyon természetesnek és ésszerűnek tűnt, hogy a táj, amelyet látok, pontosan olyan, mint
sok ezer éve, amikor a művészek fölfestették a királysírok falára. A pálmák magától értetődően
ugyanolyanok voltak a , holdfényben, mint akkor. Az is logikus, ha a paraszt ma is ugyanúgy
emeli ki folyóból a vizet és ugyanolyan teheneket itat vele.
Látomások a világról, mikor még új volt a világ.
Tárt-e Marius ezen a homokon?
A falakba vésett, parányi képek miriádjaitól elbűvölten csellengtük végig Ramszesz óriás
templomát. Egyre Ozirisz járt az eszemben, ám ezek kicsi alakok idegenek voltak. Bóklásztunk
Luxor romjai között. Együtt hevertünk a bárkában a csillagok alatt.
Mikor Kairóba menet odaértünk a két hatalmas Memnón-kolosszushoz, Gabrielle lázas
izgalommal suttogta, hogy épp úgy jöttünk ide megcsodálni e szobrokat, mint hajdan a római
imperátorok.
– Ősrégiek voltak már a cézárok idején is – mondta, miközben teveháton ügettünk a hűvös
homokon.
A szél nem volt annyira komisz azon az éjszakán, mint lehetett volna. Tisztán láttuk az
irdatlan kőszobrokat a sötétkék ég háttere előtt. Szétroncsolt arccal is rendületlenül néztek előre,
néma tanúi az elfolyó időnek. Elszomorító és ijesztő volt a mozdulatlanságuk.
Ugyanazt az áhítatot éreztem, mint a piramisok előtt. Ősi istenek, ősi misztériumok.
Hátborzongató. Mégis, mivé lettek mára? Arc nélküli őrök, egy végtelen pusztaság királyai.
– Marius! – suttogtam magamnak. – Láttad te ezeket? Megmaradunk mi ilyen sokáig?
Gabrielle riasztott fel mélázásomból. Le akart szállni a tevéről, gyalog akarta megtenni a
hátralevő utat a szobrokig. Beleegyeztem, bár nemigen tudtam, mitévők legyünk a nagy, büdös,
konok tevékkel, hogyan térdeltessük le őket.
Gabrielle tudta. Kicsapta a jószágokat, hogy várjanak meg bennünket, és együtt indultunk el a
homokon.
– Jöjjön velem Afrikába, az őserdőbe – szólalt meg. Az arca komoly volt, a hangja szokatlanul
szelíd.
Nem válaszoltam egy darabig. Volt a viselkedésében valami nyugtalanító. Nekem legalábbis
úgy tűnt, hogy nyugtalankodnom kellene miatta.
Olyan élesen kellett volna hallanom a riasztót, mint hajnalonta a pokol harangjait!
Nem akartam Afrika őserdeibe menni. Gabrielle is tudta, hogy nem kívánkozom oda. Idegesen
vártam, hogy Roget hírt adjon családomról, Kelet városaiba tervezgettem utakat, Indián át
akartam elvándorolni Kínái onnan pedig Japánba.
– Látom, hogy ezt az életet választotta magának. És tudnia kell, hogy, kénytelen vagyok
csodálni a kitartását, amellyel ragaszkodik hozzá.
– Ugyanezt én is elmondhatnám önről – válaszoltam kissé keserűen Megállt.
Olyan közel jártunk a kolosszusokhoz, mint amennyire, gondolom egyáltalán meg lehet
közelíteni őket. Kizárólag azért nem nyomtak agyon mert nem volt semmilyen viszonyítási
alapunk. Az égbolt ugyanolyan irdatlan volt, mint ők, a homok végtelen, és odafent is
örökkévalóság óta ragyognak megszámlálhatatlanul a csillagok.