Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Ön szerint vissza kellene mennem bosszút állni? Tétován bólintott. Nem akarta a fejembe
ültetni a gondolatot.
– Hogy tehetném? Képmutatás lenne, ha egyszer otthagytam nekik Nicolas-t, arra számítva,
hogy azt teszik, amit meg kell tenni.
Túlságosan leheletnyiek voltak az arcán végigfutó változások, semhogy szavakba foglalhattam
volna őket. Nem tetszett, hogy ilyen sok érzést látok rajta. Nem őrá vallott.
– Nem gondolja, hogy a kis szörnyeteg éppen segíteni akart, amikor levágta a kezét? Elég
veszkődés lehetett neki, holott nyugodtan halálra is égethette volna Nickit.
Bólintott. Siralmasnak látszott, ámde szerencsére gyönyörűnek is.
– Én is erre gondoltam – válaszolta –, de nem hittem, hogy egyet fog érteni velem.
– Ó, vagyok én annyira szörnyeteg, hogy megértsem! Emlékszik, mit mondott évekkel ezelőtt,
mikor még nem jöttünk el hazulról? Pontosan azon a napon, mikor feljött a hegyre a
kereskedőkkel, hogy átadja nekem a vörös palástot. Ön akkor azt mondta, az apja annyira
haragszik a hegedülés miatt, hogy megfenyegette, letöri a kezét. Nem gondolja, hogy akármi
történjék, valahogyan mindig utolér a végzetünk? Mármint hogy még mi, halhatatlanok sem
térhetünk le az éltünkben kijelölt csapásról? A bokorgazda csakugyan levágta a kezét. Még ilyet!
Eltelt néhány éjszaka. Látni lehetett, hogy Gabrielle nem akar egyedül nagyni. Éreztem, hogy
mindegy, hol lennénk, mindenképpen maradna Nicki halála miatt, ám Egyiptomnál még az is a
latba esett, hogy úgy szerette ezeket a romokat és emlékeket, mint még soha semmit és senkit.
Talán hatezer éve holtnak kell lennie valakinek, hogy ő szeresse. Gondoltam, megmondom
neki, ugratom egy kicsit, de az ötlet ahogy jött, el is röppent. Ezek az emlékek éppoly ősiek
voltak, mint szeretett hegységé A Nílus a megragadott idő hajnala óta hömpölyög át az emberi
fantázián Együtt másztuk meg a piramisokat, felkapaszkodtunk az óriás szfinx karjaiba.
Bogarásztuk régi kőtörmelékek feliratait. Tanulmányoztuk a múmiákat, amelyeket bagóért
lehetett vásárolni a tolvajoktól, az antik ékszerroncsokat, cserepet, üveget. Odaengedtük ujjainkat
a folyó hullámainak, közösen vadásztunk Kairó utcácskáin, bordélyokba jártunk, hol párnákra
dőlve néztük a fiúk táncát, és hallgattuk a fülledten érzéki zenét mely kis időre elnyomta
fejemben az örökös hegedűszót.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy fölpattanok, és vadul járom az egzotikus
hangzatokra, utánozva a vonaglást, mely táncolni csábított, mikor a sípok jajgatásától, lantok
pengésétől elvesztettem az eszemet és az időérzékemet.
Gabrielle mozdulatlanul ült, és mosolygott szemébe húzott piszkosfehér szalmakalapja alól.
Már egyáltalán nem beszéltünk egymással. Maszatos képű, sápadt, ragadozó szépség volt csupán,
ki oldalamon suhant a végtelen éjszakában. Egy királynő tartásával és egy vámpír
lankatagságával mozgott széles bőrövvel összefogott kabátjában, hátára eresztett, copfba font
hajával. Arcának íve világított a sötétségben, apró szája odakent rózsapiros folt. Bájos volt, és
minden kétségen kívül hamarosan útra kész megint.
De még akkor is velem maradt, amikor kibéreltem egy hajdani mameluk nagyúr pazar
mozaikpadlós, fényűző kis házát, ahol kifinomult kárpitok lógtak a mennyezetről. Sőt az udvart is
segített megtölteni bougainvilleá-val, pálmákkal, mindenféle délszaki növénnyel, míg végül úgy
zöldellt, akár egy kis őserdő. Saját kezével hozta be a papagájok, pintyőkék és ragyogó
kanárimadarak kalitkáit.
Akkor is együtt érzőn bólogatott, mikor azt motyogtam, hogy még mindig nincs levél
Párizsból, és lázas idegességgel vártam a híreket.
Miért nem ír Roget? Kitört Párizsban a felkelés, folyik a vér? De jó, hogy az én családomat az
isten háta mögött úgyse érintené, ugye? Roget-val történt volna valami? Miért nem ír?