Anne Rice Lestat a vámpír - Első

N. azonban, kit őrületbe kergetett a fájdalom és a koplalás – mert az teljesen kicserélheti
a lelket –, konok hallgatásba süppedt, és így is maradt meglehetős ideig.
Végül eljött hozzánk és szólott, de úgy, mint halandók, amikor rendbe rakják földi
dolgaikat. Van egy köteg frissen írt darab, azok a mieink, de valahol vidéken meg kell
rendeznünk neki a hagyományos Sabbathot, a szokásos tűzzel. Ha nem tesszük, a
színházból gyújt magának halotti máglyát.
Legidősebb barátunk ünnepélyesen teljesítette óhaját. Te még nem láttál ilyen Sabbathot,
mint ez volt. Igazán pokolian festettünk, ahogy parókásan, felcicomázva, fekete fodros
vámpírruhában jártuk a körtáncot, színészi virtussal fújva a régi zsolozsmákat.
– A körúton kellett volna megcsinálni – szólott ő. – Tessék, küldd ezt el teremtőmnek –
azzal a kezembe nyomta a hegedűt. Táncra perdültünk, hogy belelovaljuk magunkat a
szokásos önkívületbe. Azt hiszem, sose voltunk még ilyen zaklatottak, rettegők és
szomorúk. O a máglyára lépett.
Tudom, hogyan fogadod majd a hírt, de értsd meg, mi elkövettünk minden tőlünk
telhetőt, hogy ne következzék be. Legidősebb barátunk el volt keseredve és gyászolt. Azt
hiszem, azt is tudnod kell, hogy mikor visszatértünk Párizsba, akkor láttuk, hogy Nicolas
hivatalosan is elkeresztelte az intézményt Vámpírszínháznak, és már föl is festették e
szavakat a homlokzatra. Mivel pedig legjobb darabjaiban mindig szerepeltetett vámpírokat,
vérfarkasokat és egyéb természetfölötti lényeket, a publikum nagyon mulatságosnak találja
az új nevet, és dehogy is akarja megváltoztatni. Fölöttébb frappánsan hangzik a mostani
Párizsban.”
Amikor órák múlva lebaktattam a lépcsőn az utcára, egy sápadt és kedves kísértetet
pillantottam meg az árnyékban. Maga volt a megtestesült ifjú francia felfedező, pecsétes, fehér
ingében, barna bőrcsizmájában, szemébe húzott szalmakalapjával.
Természetesen tudtam, kicsoda, azt is, hogy szerettük egymást hajdanán, ő és én, de most aligalig
emlékeztem rá, és el se tudtam hinni igazán.
Úgy rémlik, akartam mondani neki valami durvaságot, hogy megsebezzem és elkergessem.
Ám amikor odajött mellém és hozzám igazította lépéseit, mégse szóltam semmit, csak odaadtam
a levelet, hogy ne kelljen beszélnünk. Ő elolvasta, eltette, aztán átkarolt, úgy, ahogy réges-rég, és
együtt mentünk a fekete utcákon át.
Halál, tűz, homok és tevetrágya szaga. Egyiptom-szag. Hatezer éve nem változott hely szaga.
– Mit tehetnék érted, kedvesem? – suttogta ő.
– Semmit – válaszoltam én.
Az én művem. Én csábítottam el, én tettem azzá, aki volt, és én hagytam el. Én térítettem le az
ösvényről, amelyen járhatott volna. És idejutott, elcsalatva az emberi csapásról a sűrű sötétségbe.
Némán várakozott, míg én fölírtam üzenetemet Mariusnak az ősi templom falára. Elsoroltam,
miféle véget ért Nicolas, a Vámpírok Színházának hegedűse, oly mélyre vésve a szavakat, mint
egy régi egyiptomi mesterember. Sírfelirat Nickinek, mérföldkő az enyészetben, melyet talán
senki sem fog már elolvasni vagy megérteni.
Különös, hogy itt maradt. Különös, hogy már órák óta itt volt mellettem.
– Ugye, nem megy vissza Franciaországba? – kérdezte végül. – Ugye, nem megy vissza azért,
amit csinált?
– A keze miatt? Azért, mert levágta a kezét?
Rám nézett, üres lett az arca, mintha valamilyen megrázkódtatás rabolt volna meg a
kifejezőerőtől. De hisz tudta. Olvasta a levelet. Akkor mitől rendült meg? Talán attól, ahogy
mondtam?