Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Párizs a forradalom lázában őrjöngött. Lajos királyt kényszerítették, hogy ismerje el a
nemzetgyűlést. A nép különböző rétegei sose látót' egységbe forrtak össze ellene. Roget elküldött
délre egy futárt a csal' dómhoz, hogy megpróbálja kipuhatolni, milyen a vidéken a forradalm'
hangulat.
Szorongó és tehetetlen választ írtam a két levélre. Odarendeltem holmijaimat Kairóba, de
közben egyfolytában azon rettegtem, hogy veszélyben van minden, mi fontos számomra. Kifelé
változatlanul viseltem az utazó úriember maskaráját: odabent némán és titkosan lapult a görbe
mellékutcák vadászó démona.
Természetesen győzködtem magam, hogy nagyon fontos elutaznom Egyiptomba, mert
Egyiptom az ősi nagyság és az időtlen csodák földje, mert Egyiptom el fog bűvölni és elfeledteti
velem a párizsi eseményeket, melyeket úgysem áll hatalmamban megváltoztatni.
De motoszkált az agyamban még egy „mert”. Mert Egyiptom olyan szerelmes a halálba, mint
egyetlen más helye sem a földnek.
Végül Gabrielle is előkerült az arab sivatagból, mint egy kísértet, és együtt bontottunk vitorlát.
Majdnem egy hónapig tartott az utazás Kairóba. Az európaiak vendégfogadójában
megtaláltam a holmimat és egy különös csomagot.
Eleni írását tüstént megismertem, ám fogalmam sem volt róla, miféle csomagot küldhet
nekem. Bámultam kiürült lélekkel a dobozt.
Roget nem írt.
Miért nem ír Roget? Mi ez a csomag? Miért van itt?
Arra ocsúdtam, hogy majdnem egy órája ülök a szobában egy rakás úti láda meg doboz között,
bámulok egy csomagot, Gabrielle pedig, aki egyelőre nem tartotta alkalmasnak a pillanatot, hogy
elpárologjon, engem figyel.
– Kimenne? – suttogtam.
– Ha kívánja.
Nagyon fontos, hogy ezt felbontsam, igen, felbontsam és lássam, mi van benne. De
ugyanolyan fontosnak látszott, hogy körülhordozzam tekintetemet a sivár kis helyiségben, és azt
képzeljem, hogy ez egy auvergne-i fogadó szobája.
Álmodtam rólad – szóltam fennhangon, a csomagot nézve. – Azt álmodtam, hogy együtt
járjuk a világot, te meg én, és boldogok és erősek vagyunk mindketten. Azt álmodtam, hogy
szívjuk a gonosz vérét, mint Marius tette, és ha ránézünk magunkra, fájdalmas áhítattal töltenek
el a titkok, melyeket láttunk. Mégis erősek vagyunk. Megyünk akár az idők végezetéig, és
mindegyre beszélgetünk. Folytatódik a „társalkodás”. Feltéptem a csomagolást, és a Stradivari
tokját pillantottam meg.
Újra mondani akartam valamit, csak úgy magamnak, de elszorult a torkom, elmém pedig nem
volt képes magától megformálni a szavakat. A levél után nyúltam, amely lecsúszott a lakkozott
fáról.
„Ahogy féltem, bekövetkezett a legrosszabb. Legidősebb barátunk, felbőszülve
hegedűsünk szertelenkedésein, bebörtönözte őt régi rezidenciádban, és noha a hegedűt nála
hagyta cellájában, elvette tőle a kezét.
Tudod, hogy az ilyen függelék nálunk bármikor pótolható. Legidősebb barátunk
gondosan vigyázott is nevezett függelékekre, ám öt éjszakán át nem adott enni
sebesültünknek.
De a trupp addig győzködte legidősebb barátunkat, hogy engedje szabadon N.-t és adja
vissza neki, ami az övé, míg ez meg is történt.