Anne Rice Lestat a vámpír - Első

minden pénzemet átutaltatta Franciaországból külföldi bankokba. „Eszébe se jusson visszajönni
Párizsba!” – írta. – „Apjaurának és fivéreinek is azt tanácsoltam, hogy tartsák távol magukat
minden felfordulástól. Most nem jó idők járnak a királypártiakra.” Eleni levelei a maguk módján
ugyanerről szóltak:
„A közönség azt kívánja, hogy csináljunk bohócokat az arisztokratákból. Harsány
nevetés és visongás jutalmazza kisded játékunkat, melyben a trampli királyné bábot, ki
parancsolgatni akart, közömbösen letapossák a bábkatonák.
A klérus is megérett a kigúnyolásra. Egy másik drámácskánkban egy nagyképű pap meg
akarja fenyíteni az illetlenül viselkedő táncoslány bábokat. De óh, jaj, a táncmester, ki
valójában veres szarvú ördög, vérfarkassá változtatja a boldogtalan papot, kit a kacagó
lányok örökre aranyketrecbe zárnak.
Mindez isteni hegedűsünk lángelméjét dicséri, kit most már egyetlen percre sem
hagyhatunk magára. A székhez kell kötöznünk, ha azt akarjuk, hogy írjon, és elébe kell
tenni a tintát és a papírt. Ha így sem megy, le kell diktálnia nekünk a darabokat.
Az utcán megrohanja a járókelőket, és hevesen magyarázza, hogy oly borzalmak vannak
e világon, melyekről halandó nem is álmodhat. Bizony mondom, ha Párizs nem merült
volna fülig bele a Marie Antoinette-et mocskoló paszkvillusokba, akkor ugyancsak
befűthetett volna nekünk. Legidősebb barátunk minden éjszakával jobban haragszik rá.
Természetesen azonnal írtam neki, rimánkodtam, hogy legyen türelmes Nickihez, próbálja
meg átsegíteni az első éveken. „Biztosan lehet rá hatni!”
Most először föltettem a kérdést: „Meg tudnám változtatni a dolgokat, ha visszatérnék?”
Sokáig bámultam a szavakat, mielőtt alákanyarítottam volna a nevem. Reszketett a kezem. Aztán
lepecsételtem a levelet, és rögtön postára adtam.
Hogy mehetnék haza? Bármilyen magányos voltam, nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy
visszatérjek Párizsba, újra lássam a kis színházat. És mit tehetnék Nicolas-ért, ha egyszer ott
vagyok? Armand réges-régi próféciája üvöltött fülemben.
Egyébként bármerre jártam, ők ketten mindig velem voltak: Armand a komor intelmeivel és
jóslataival; Nicolas a gyűlöletté változott szerelem gúnyos kis csodájával.
Még sose volt ennyire szükségem Gabrielle-re, de ő rég előre ment az úton. Időnként eszembe
jutott, milyen volt régen, mielőtt elhagytuk volna Párizst. Ámbár semmit se vártam már tőle.
Damaszkuszban Eleni válasza fogadott:
„Ugyanúgy utál, mint azelőtt. Ha megpendítjük, hogy talán el kellene mennie hozzád, csak
nevet és nevet. Igazán nem azért írom, hogy bántsalak, hanem, hogy tudd, mi megteszünk minden
tőlünk telhetőt, hogy óvjuk ezt a gyermeket, kinek sohasem lett volna szabad megszületnie a
Sötétségre. Letaglózza a tulajdon hatalma, elvakítják és megőrjítik látomásai. Láttunk már ilyet.
Szomorú vége lett.
És mégis, a múlt hónapban megírta a legnagyobb darabját. A táncos bábokat, ezúttal zsinór
nélkül, életük virágában lekaszálja a döghalál, mire koszorúk és sírkövek alatt örök nyugalomra
helyezik őket. A pap elsiratja őket, aztán elmegy. Ám ekkor megjelenik a temetőben egy ifjú
varázs-hegedűs, és zenéjével fölkelti a halottakat. Vámpíroknak öltözve, fekete selyemfodrokban,
fekete atlaszpántlikákkal emelkednek ki a sírból, és víg táncra perdülve indulnak el a hegedűs
nyomán a háttérfüggönyön gyönyörűen megfestett Párizs felé. A tömeg szó szerint üvölt.
Komolyan mondom, ott a színpadon dőzsölhetnénk halandó áldozatainkon, a párizsiak pedig csak
bravóznának, mert elhinnék, hogy ez a legújabb illúzió.”
Roget-tól is jött egy rémületes levél.