Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Nem állíthatom, hogy Gabrielle ne hallgatta volna türelmesen, ha ilyesmiről beszéltem.
Odafigyelt, mikor elmeséltem, milyen remekműveken álmélkodtam a vatikáni múzeumban,
milyen kórusokat hallottam a székesegyházban, vagy milyen álmokat szoktam látni az ébredés
előtti utolsó órákban, amikor talán a búvóhelyem közelében járó halandók gondolatai pattognak
szikraként álmaimban. Bár lehet, hogy csak azt nézte, miként mozog az ajkam. Ki tudhatta
bizonyosan? Aztán újra elment minden magyarázat nélkül, én pedig magamban jártam az utcákat,
hangosan motyogtam Mariusnak, és írtam neki a hosszú, hosszú üzeneteket, néha egész
éjszakákon át.
Mit akartam én Gabrielle-től? Hogy legyen emberibb, legyen olyan, mint én? Nem tudtam
szabadulni Armand jóslataitól. És ő hogyan is verhette volna ki azokat a fejéből? Tudnia kellett,
mi történik: hogy egyre távolodunk, hogy a szívem megszakad, de túl büszke vagyok, hogy azt
mondjam neki:
– Gabrielle, én nem bírom a magányt! Maradjon velem!
Abban az időben, mikor elhagytuk Itáliát, veszedelmes kis játékokat űztem a halandókkal.
Kinéztem egy férfit vagy egy asszonyt – emberi lényt, kit lelkileg tökéletesnek éreztem –, és
mindenüvé követtem lába nyomát. Ezt csináltam egy hétig, aztán egy hónapig, néha tovább.
Szerelmes lettem belé. Elálmodoztam barátságról, beszélgetésekről, egyesülésről, ami úgysem
adatott volna meg. Egy bűvös és képzelt pillanatban azt mondtam volna: „De hát látod, ki
vagyok”, az emberi lény pedig, a legmagasztosabb lelki megértéssel azt válaszolta volna: „Igen,
látom és értem.”
Ostobaság. Tisztára, mint a mese, amelyikben a királylány megajándézza a önzetlen
szerelmével az elvarázsolt királyfit, aki erre visszaváltozik szörnyetegből emberré. Csakhogy e
sötét tündérmesében én egyenesen jó szeretővé változnék. Egyek lennénk, és én hús-vér lennék
megint. Kellemes gondolat volt. Mindazonáltal egyre sűrűbben jutott eszembe Armand
figyelmeztetése, hogy újra végre fogom hajtani a Sötét Fortélyt, ugyanazon okból, mint azelőtt,
és ekkor felhagytam a játékkal. Vadászni jártam csupán, a régi bosszúvággyal és kegyetlenséggel,
és nemcsak a gonosztevőre csaptam le.
Athénben ezt az üzenetet hagytam Mariusnak:
„Nem tudom, miért folytatom. Nem az igazságot keresem, abban nem hiszek. Nem remélek
tőled ősi titkokat, bármik legyenek is azok. De hiszek valamiben. Talán csak a világ szépségében,
melyben bolyongok, vagy az élet akarásában. Túl korán kaptam ezt az ajándékot. Ok nélkül
kaptam. És most, harmincadik halandó évemben kezdem érteni, hogy miért pocsékoljuk el, miért
adjuk fel oly sokan. Mégis folytatom, és kereslek tovább.”
Már nem tudom, meddig vándoroltam így Európában és Ázsiában. Egészen megszoktam a
magányt, noha mindig panaszkodtam rá. Mindig jöttek új városok és új áldozatok, új nyelvek és
új zene. Nem törődtem a fájdalommal, mindig arra összpontosítottam, mi lesz az új stáció.
Ismerni akartam a föld minden városát, még India és Kína távoli fővárosait is, hol idegenszerű a
legközönségesebb tárgy is, a lelkek pedig, melyeket kifürkészek, oly furcsák, mintha egy másik
világból cseppentek volna ide.
Csakhogy mikor Sztambult elhagyva délnek mentünk, Kis-Ázsia felé, Gabrielle még
erősebben érezte a különös új föld vonzását, úgyhogy alig volt mellettem.
Franciaországban iszonyú események történtek, nemcsak a halandók közt, kikért még akkor is
búsultam, hanem a Vámpírszínházban is.
3
Még Görögországban hallottam nyugtalanító híreket angol és francia utazóktól az otthoni
forrongásokról. Az európaiak ankarai vendégházában pedig vaskos köteg levél várt reám. Roget