Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Éz az egész egy nagy piszlicsáréság.
– Piszlicsáréság?! – Elkapta tekintetét, az udvart nézte, majd égő arccal fordult vissza hozzám.
– Ledönteni a föld minden városát? Azt megértem, ha a Vámpírszínházat lepiszlicsárézza, de
most ellentmond önmagának.
– Nem gondolja, hogy a pusztításért pusztítani piszlicsáré dolog?
– Lehetetlen alak maga! Pedig úgyis jöhet valamikor egy vezér, ki oly csupasszá és rettegővé
teszi újból az embert, amilyennek a világra született. Mi pedig vígan élősködünk rajta, régi
szokásunk szerint, és a Sötétlő Erdő, ahogy maga hívja, el fog burjánzani a világon.
Majdnem remélem, hogy valaki megkísérli, mert én fel fogok támadni ellene, és mindent
megteszek, hogy leverjem őt. Ezzel tán levezeklek annyit hogy megint tisztán álljak magam előtt,
mert az ember megmentésére fogok hadba szállni. Nagyon dühös voltam. Felálltam a székből, és
kimentem az udvarra.
Ő a sarkamban.
– Most fogalmazta meg a kereszténység legősibb argumentumát a gonosz létezése mellett –
közölte velem. – A gonosz azért van, hogy ellene harcolván jót cselekedhessünk. – Micsoda sivár
gondolat!
– Hát ezt nem értem én magában. Gyakorlatilag törhetetlen konoksággal ragaszkodik a
jóságba vetett régi hitéhez, ugyanakkor kiváló a maga nemében! Úgy vadászik áldozataira, mint
egy sötét angyal. Irgalmatlanul öldököl. Ha kedve tartja, egész éjszaka toroz kiszemelt
áldozatain.
– És? – néztem rá hidegen. – Nem látom be, miért kellene rosszul csinálni a rosszaságot.
Kacagott.
– Jó vadász voltam ifjúkoromban – mondtam –, és jó színész voltam a színpadon. Most pedig
jó vámpír vagyok. Ennyit arról, hogyan értelmezzük mi a „jó” szót.
Miután elment, hanyatt dőltem az udvar kockakövein, és felnéztem a csillagokra. Azok a
festmények és szobrok jártak az eszemben, amelyeket csupán itt, Firenzében láttam. Bizonyosan
gyűlölném az olyan helyeket, hol csak fák tornyosulnak. Az én fülemben az emberi hang a
legédesebb és legandalítóbb zene. De hát számít, hogy én mit érzek vagy mit gondolok?
Gabrielle nem mindig bunkózott le sajátos bölcselmeivel. Hébe-hóba beszélt a gyakorlati
dolgokról, melyeket megtanult. Bátrabb és vakmerőbb volt nálam. Én tanultam tőle.
Hogy a földben is képesek vagyunk aludni, arról még azelőtt megbizonyosodott, hogy
elhagytuk volna Franciaországot. Nem szükséges koporsó meg sírgödör. Fel sem kellett ébrednie,
alkonyattal akkor is magától kélt ki a földből.
És jaj volt a halandónak, ki nappal ránk talált, hacsak nem engedte ránk azon nyomban a
napfényt. Például Gabrielle egyszer valahol Palermo mellett aludt egy elhagyatott ház mély
pincéjében, és mikor felébredt, arca-szeme úgy égett, mintha leforrázták volna, jobb kezében
pedig egy holt halandó lógott, ki nyilván meg akarta zavarni pihenését.
– Megfulladt – mesélte –, és a kezem még mindig szorította a torkát. Arcomat pedig a kis
fény égette meg, mely beszökött a nyitott ajtón.
– És ha többen lettek volna a halandók? – kérdeztem valami bizonytalan elragadtatással.
A fejét rázta, és vállat vont. Most már mindig a földben hált, nem pincében vagy koporsóban.
Senki sem zavarta többé az álmát. Nem is törődött velük.
Ki ugyan nem mondtam, de meg voltam győződve róla, hogy van annak egyfajta bája, ha
kriptádban alszunk. Az olyan romantikus, kikelni a sírból Én az ellenkező végletet képviseltem,
mert koporsót csináltattam magamnak mindenütt, hol elidőztünk, bár a szokástól eltérően nem
cinteremben vagy templomban aludtam, hanem a házban levő rejtekhelyeken.