Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Én voltam az egyetlen, aki tizennyolc esztendős fővel némi istenfélelemre szoktattam
cselédeinket és bérlőinket. Egyedül szereztem be magunknak az ennivalót. Valami különös
örömöm telt benne. Nem tudom miért, de szerettem asztalhoz ülni azzal a gondolattal, hogy
mindenki azt eszi, amit tőlem kap.
Ezek a pillanatok kötöttek össze anyámmal. Ezektől szerettük egymást a többiek előtt
észrevehetetlen, és valószínűleg ismeretlen szeretettel.
És most ő jött el hozzám e különös pillanatban, amikor előttem is érthetetlen okokból nem
bírtam volna el senki mást magam mellett.
Szememet a lángokra szögezve alig láttam, amint az ágyamhoz jön, és leül mellém a
szalmazsákra.
A tűz pattogása, és a mellettem alvó ebek szuszogása hallatszott csupán a csöndben.
Aztán ránéztem anyámra, és megdöbbentem.
Egész télen köhécselt, és most valóban betegnek tűnt. Szépségén, amely mindig nagyon fontos
volt nekem, először látszott, hogy sebezhető. Szögletes arca volt és tökéletes járomcsontjai: igen
magasak, szélesek, ám finomak. Az álla erős, de elbűvölően nőies. És nagyon tiszta, kobaltok
szeme volt, amelyet sűrű, hamvas pillák árnyékoltak.
Ha volt benne bárminemű hiba, talán csak az, hogy túlságosan aprók, túl cicásak voltak a
vonásai, ami kislányossá tette. Szeme még összébb húzódott, amikor haragudott, és puha szája
gyakran megkeményedett. Nem biggyedt le, sohasem torzult el, olyan volt, akár egy pici
rózsabimbó. De olyan feltűnően sima és keskeny volt az arca, hogy ha nagyon elkomolyodott, a
szájának meg se kellett változnia, anélkül is kegyetlennek tűnt.
Most mintha megroppant volna egy kicsit, bár én még mindig gyönyörűnek láttam, s az is volt.
Szerettem ránézni. Sűrű, szőke haja volt, amit én is örököltem.
Tulajdonképpen őrá hasonlítok, ha csak felszínesen is. Csakhogy az én vonásaim
vaskosabbak, nyersebbek, szám mozgékonyabb és időnként nagyon kíméletlen. Nekem van
humorérzékem, ami látszik is az arcomon: mindig készen állok a kópéságra, és még a
legboldogtalanabb percemben is képes vagyok szinte hisztérikusan hahotázni. Anyám nem nevet
gyakran. Tud jéghideg is lenni, de mindig megőrzi kislányos kedvességét.
Szóval ránéztem, ahogy ott ült az ágyon – azt hiszem, meg is bámultam –, ő pedig azonnal
megszólalt.
– Én tudom, milyen ez – mondta. – Most gyűlöli őket. Azért, amit kiállt, és amit ők nem
tudnak. Nincs annyi fantáziájuk, hogy elképzeljék, mi történt magával ott fönt a hegyekben.
Fagyos örömet éreztem szavaiból. Némán helyeseltem, amit ő tévedhetetlenül meg is értett.
– Én is ugyanígy voltam, amikor első gyermekemet hoztam a világra – folytatta. – Tizenkét
órája szenvedtem, úgy éreztem, beleestem a fájdalom tőrébe, ahonnan nincs más menekvés, mint
hogy szülök vagy meghalok. Amikor véget ért, karjaimba vettem az ön Augustin fivérét, de senki
mást nem akartam a közelemben. Nem azért, mert hibáztattam őket. Épp csak hogy annyit
szenvedtem órákon át, leszálltam a pokolba, és vissza is jöttem. Ők nem szálltak le. És olyan
csend lett mindenütt. Ebben a hétköznapi eseményben, egy közönséges gyermekszülésben
megértettem, mit jelent a legmélységesebb magány.
– Pontosan – feleltem kissé megrendültén.
Nem válaszolt. Meglepődtem volna, ha azt teszi. Nem társalkodni akart, mikor elmondta, amit
mondani jött. Ám a homlokomra tette kezét – tőle ez nagyon szokatlan gesztus volt –, és mikor
végigmért, én is rájöttem, hogy még mindig a véres vadászruhát viselem, és beláttam, milyen
visszataszító lehetek.
Anyám hallgatott egy ideig.