Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Aztán ugyanolyan csendesen távozott, ahogy érkezett, otthagyva engem, ki bámultam utána,
vártam rá keserű haraggal, és sértődötten fogadom, amikor hazavetődött végre.
Első veronai tartózkodásunk alatt ugyancsak rám ijesztett a sötét utcán az egyik éjszaka.
– El még az apja? – kérdezte. Akkor két hónapja nem láttam. Nyomorultul hiányoltam, és ő
most úgy kérdezget a családról, mintha fontosak lennének neki. De mintha nem is hallotta volna,
mikor azt válaszoltam igen, él, és nagyon beteg. Megpróbáltam elmesélni, hogy
Franciaországban ugyancsak cudarul állnak a dolgok. Alighanem forradalom lesz. De csak a fejét
rázta, és legyintett.
– Ne is gondoljon rájuk – mondta. – Felejtse el őket. – Azzal elment megint.
Nem akartam elfelejteni őket. Mindig sürgettem Roget-t, hogy adjon hírt a családomról.
Gyakrabban írtam neki, mint Eleninek a színházba. Arcképeket kértem unokaöcséimről és -
húgaimról. Ajándékokat küldtem haza Franciaországba minden városból, ahol megálltam, és
ugyanúgy aggódtam a forradalom miatt, mint bármely halandó francia.
Gabrielle távollétei egyre hosszabbakra nyúltak, a közös időszakok egyre kínosabbak és
feszültebbek lettek. Végül vitatkozni kezdtem vele ezekről a dolgokról.
– Az idő elviszi családunkat! – mondtam. – Elviszi azt a Franciaországot is, amelyet
ismertünk. Akkor miért mondjak le róluk most, amikor még megvannak nekem? Szükségem van
rájuk. Nekem ezt jelenti az élet!
Ám ez csak egyik fele volt az életnek, mely ugyanúgy nem volt enyém, mint Gabrielle sem.
Bizonyosan tudta, miről beszélek igazából; meg kellett éreznie mögötte a tiltakozást.
Az ilyen kis beszédek elszomorították és felébresztették benne a gyöngédséget. Tűrte, hogy
tiszta ruhát hozzak neki, kifésüljem a haját. Utána együtt vadásztunk és beszélgettünk. Néha még
a kaszinókba vagy az operába is eljött velem. Rövid időre gyönyörű és előkelő dáma lett megint.
Ezek a pillanatok fűztek össze bennünket még mindig, táplálva hitünket, hogy továbbra is egy
kis bokrot alkotunk, győzedelmes szerelmes pár vagyunk a halandók világa felett.
Ha tűz mellett melegedtünk egy falusi villában, ültünk a bakon, míg én hajtottam a lovakat, ha
jártuk az éjszakai erdőt, még mindig volt mondanivalónk egymásnak.
Kirándultunk még kísértetházakba is – ez az új szórakozás mindkettőnket felvillanyozott.
Néha Gabrielle csupán azért jött vissza kóborlásaiból, mert hallott valami hazajáró leiekről, és
velem akarta megnézni, mi is légyen az.
Persze legtöbbször semmit se találtunk az üres házakban, hol szellemeknek kellett volna
járniuk. Az ördögtől megszállott szerencsétlenek pedig a leggyakrabban közönséges
elmebetegeknek bizonyultak.
Mégis előfordult, hogy láttunk röpülő jelenéseket, és tapasztaltunk megmagyarázhatatlan
ribilliót: repkedő tárgyakat, megszállott gyermekek szájából mennydörgő hangokat, jeges
huzatot, melytől kihunytak a gyertyák a zárt szobában.
Mégse lettünk okosabbak. Amit láttunk, azt rég leírták a halandó tudósok.
Végső soron játék volt csupán. Így visszanézve már látom, hogy csak azért csináltuk, mert
összetartott bennünket, adott közös pillanatokat, melyeket egyébként nélkülöznünk kellett volna.
Ám nemcsak Gabrielle csavargása emésztette föl szeretetünket az évek során hanem
viselkedése, és az általa hangoztatott elvek is.
Még mindig megvolt az a szokása, hogy pontosan azt mondja, ami eszébe jut, meg még
tódított is rajta egy kicsit.
Egy éjszaka, egy hónapi távollét után feltűnt firenzei kis házunkban a Via Ghibellinán, és
rögtön nekem esett.