Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Ozírisz sohasem talált – nemdebár a mi testünknek is van egy olyan része, melyre nem hat a Sötét
Ajándok. Tudunk beszélni, látni, ízlelni, lélegezni, mozogni ember módjára, de nem tudunk
nemzeni. Ozirisz sem tudott, azért lett belőle a Halottak Ura.
Vámpíristen lett volna?
Annyi minden volt itt, mi felzaklatott és meggyötört! Ez az Ozirisz volt az egyiptomiaknál a
bor istene, kit a görögöknél Dionüszosznak hívnak. Dionüszosz pedig nem más, mint a színház
„sötét istene”, az ördögisten, kiről Nicki mesélt otthon, fiúkorunkban. Most meg ott van Pári ban
a színház, hol vámpírok ágálnak. Ó, túlságosan sok volt ez nekem Alig vártam, hogy
elmondhassam Gabrielle-nek.
Ám ő közömbösen legyintett, mondván, hogy százával vannak ily q mesék.
– Ozirisz gabonaisten. Jóságos istene volt az egyiptomiaknak. Mi közünk lehetne hozzá? – A
könyveimre pillantott, amelyeket olvastam. – Sokat kell még tanulnia, fiam. Sok szétszaggatott
ősi isten fölött sírt az is istennő. Olvassa csak el Aktaión és Adonisz regéjét. A régiek szerették a?
ilyen történeteket.
Azzal elment, én pedig könyveim felett könyökölve egyedül maradtam a gyertyafényes
könyvtárban.
Armand-on tépelődtem, kinek álmában megjelent hegyi szentélye Azoknak, Akiket Őrizni
Kell. Oly varázslat lenne, mely az egyiptomiak idejére nyúlik vissza? Hogyan felejtették el a
Sötétség Gyermekei? A velencei mester talán csak költői fordulatként emlegette Tüphónt, ki
testvérének lett gyilkosa?
Kimentem az éjszakába vésőmmel, és felvéstem kérdéseimet Mariusnak a kövekre, melyek
vénebbek voltak kettőnknél. Marius olyan élő lett a szememben, hogy úgy beszélgettem vele,
mint hajdan Nickivel. Bizalmasom volt, kivel megoszthattam izgalmam, ujjongásom,
átszellemült álmélkodásom a világ csodái és rejtélyei felett.
Egyre elmélyültebb tanulmányokat folytattam, egyre szélesebb körű műveltségre tettem szert.
Ekkor kaptam az első félelmetes ízelítőt abból, milyen lehet az örökkévalóság. Egyedül voltam a
halandók között, és hiába irkáltam Mariusnak, ugyanúgy tudatában voltam szörnyetegségemnek,
akár az első párizsi éjszakákon. Végül is Marius nem volt mellettem. És Gabrielle sem.
Armand jóslatai úgyszólván az első perctől igazaknak bizonyultak.
2
Még el se hagytuk Franciaországot, amikor Gabrielle megszakította az utazást, és több
éjszakára eltűnt. Bécsben gyakran maradozott ki hetekre, és mire beköltöztem a velencei
palotába, már hónapokra is elcsatangolt. Első római tartózkodásom alatt fél évre nyoma veszett.
Amikor Nápolyban is faképnél hagyott, dühöngve és egyedül tértem vissza Velencébe, rábízva,
találjon vissza Venetóba nélkülem, amit ő meg is tett.
Persze a vidék csábította el, az erdős, szűz hegyek vagy szigetek. Lerobbant állapotban jött
vissza: lyukas cipőben, szétfeslett ruhában, reménytelenül összefilcesedett hajjal. Szakasztott
olyan ijesztő látványt nyújtott, mint a régi párizsi bokor toprongyos tagjai. Aztán koszosan,
slamposan mászkált fel-alá a szobáimban, a vakolat repedéseit tanulmányozta, vagy azt bámulta,
hogyan törik meg a szájjal fúvott üveg szabálytalanságain a fény.
Azon kötözködött, miért kellene halhatatlanoknak újságokat bújni vagy palotában lakni? Vagy
aranyat csörgetni a zsebükben? Vagy leveleket irkálni egy elhagyott halandó családnak?
Ugyane lidérces halk hangon hadart szirtekről, melyeket megmászott, hótorlaszokról,
melyeken átbukdácsolt, titokzatos jelekkel és ősrégi kövületekkel teli barlangokról, melyekre
rábukkant.