Anne Rice Lestat a vámpír - Első

láthatod! Fényes kúriát építtetett tornyod lábánál, ott él könyvek és képek között, mint tudós
úriember, ki keveset törődik a világ zajával.
Ámde minden este megjelenik a színház kapuja előtt fekete hintáján, és elfüggönyözött
külön páholyából figyel.
Utána is eljő közénk, hogy elsimítsa nézeteltéréseinket, vezessen, mint szokott,
megpirongassa isteni hegedűsünket; ám soha, de soha nem hajlandó fellépni a színpadon. Ő
veszi fel az új tagokat, kik, mint írtam volt, jönnek mindenünnen. Nem nekünk kell
instanciáznunk, ők kopogtatják meg ajtónkat…
Gyere vissza hozzánk – írta befejezésül. – Még izgalmasabbak vagyunk, mint azelőtt!
Ezrével vannak sötét csodák, melyeket nem vethetek papírra. Napkitörés vagyunk fajtánk
történelmében! Kicsinyded ötletünkhöz nem is választhattunk volna tökéletesebb pillanatot
e nagyváros életében. Ez a te műved, neked köszönhetjük, ha gyöngyéletünk van. Miért
hagytál el minket? Gyere haza!”
Eltettem ezeket a leveleket, és ugyanolyan gondosan őriztem őket, mint azokat, melyeket
fivéreim küldtek Auvergne-ből. Tisztán láttam magam előtt a bábokat, hallottam Nicki
hegedűjének sírását. Armand-t is láttam, amint kiszáll sötét hintájából, és beül a páholyba.
Burkolt és óvatos szavakkal még meg is írtam Mariusnak szóló hosszú üzeneteimben, miket
lázasan véstem sötét utcákon, míg a halandók aludtak.
Én azonban nem mehettem vissza Párizsba, bármilyen magány várjon is reám. A világ lett
szeretőm és tanítóm. El voltam ragadtatva a székesegyházaktól és a kastélyoktól, a múzeumoktól
és a palotáktól. Minden helyen, ahol jártam, a társaság szívében forgolódtam: ittam a szórakozást,
a pletykát, az irodalmat, a zenét, az építészetet és a művészetet.
Köteteket tudnék összeírni arról, amit tanultam, amit fáradságosan próbáltam megérteni.
Rajongtam cigányzenészekért, utcai bábjátékosokért, füstös operák és templomi kórusok híres
heréit szopránjaiért. Kakaskodtam bordélyokban, játékbarlangokban és lebujokban, hol matrózok
vedeltek és verekedtek. Ahová elvetődtem, kiolvastam minden újságot, lebzseltem kocsmákban,
gyakran rendeltem ételt, melyhez hozzá se nyúltam, csak azt szerettem volna, hogy ott legyen
előttem; számlálatlanul fizettem másoknak a bort, beszívtam pipájuk és szivarjuk füstjét,
hagytam, hogy e halandó szagok bevegyék magukat hajamba és ruháimba. Ha pedig nem
csatangoltam, a könyvek birodalmában utaztam, mely Gabrielle kizárólagos hitbizománya volt az
otthoni sivár halandó évek alatt. Még mielőtt elutaztunk volna Itáliába, magamba szedtem annyi
latint, hogy tanulmányozhassam az auktorokat. Könyvtárat gyűjtöttem össze magamnak az ódon
velencei palotában, hol tanyáztam, és gyakran átolvastam az egész éjszakát.
Természetesen Ozirisz legendája bűvölt meg leginkább, mely visszahozta Armand regényes
történetét és Marius rejtélyes szavait. Végigbogarásztam minden régi változatot, és amit
olvastam, az úgy ért, mint néma villámcsapás.
Van egy ős király, Ozirisz, fenséges jóságú férfiú, ki leszoktatja az egyiptomiakat az
emberevésről, megtanítja őket a földművelés és a borkészítés művészetére. És hogyan gyilkolja
meg a fivére, Tüphón? Hazugsággal ráveszi Oziriszt, hogy feküdjön bele egy pontosan akkora
ládába, amekkora ő maga; ekkor beszögezi a ládát, majd a folyóba veti. Amikor a hűséges ízisz
megtalálja Ozirisz testét, Tüphón megint lecsap rá, és darabokra tépi. Ozirisz testének minden
részét megtalálják – egyet kivéve.
Mármost miért hivatkozott Marius épp erre a mítoszra? És hogyne kívánkozna ide a tény,
hogy minden vámpír koporsóban alszik, a koporsó pedig ember nagyságú láda – még a
nyomorult gyülevésznek az Aprószentek alatt, azoknak is volt koporsójuk. Ilyen ládában vagy
ehhez hasonlóban kell hálnod, mondta Magnus. Ami pedig a hiányzó testrészt illeti, azt, amelyet