Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Elméje zárva maradt előttem, de megismételte, hogy nem fog ártani Nicolas-nak. Mikor
elbúcsúztunk, megvoltam győződve róla, hogy Nicolas-nak és a kis bokornak minden esélye
megvan a fennmaradásra, Armand pedig a barátom.
Mire az első éjszaka véget ért, Gabrielle és én fogadalmunkhoz híven messze jártunk
Párizstól. A következő hónapokban megfordultunk Lyonban, Torinóban és Bécsben, utána
elutaztunk Prágába és Lipcsébe és Szentpétervárra, onnan megint délnek, Itáliába, ahol több évre
letelepedtünk.
Minden helyen üzenetet hagytam Mariusnak a falakon.
Néha csak pár szót karcoltam késem hegyével, máskor órákig faragcsáltam a kőbe
elmélkedéseimet. De bármerre is jártam, odaírtam nevemet, a dátumot, következő úticélomat, és
a hívást: „Marius, mutasd meg magad!
Elszórtan találkoztunk régi bokrokkal, ámde kezdettől fogva világosan lehetett látni, hogy az
ősi utak mindenfelé lezárulóban vannak. Ritkán fordult elő, hogy három-négy vámpírnál többen
hódoljanak a hagyományos szertartásoknak, és mikor rájöttek, hogy nem akarunk csatlakozni
hozzájuk, elfordultak tőlünk.
Ezerszer izgalmasabbak voltak az alkalmi kalandorok, kikkel a társaságban futottunk össze:
magányos és titkolózó vámpírok, kik éppoly ügyesen játszották a halandót, akárcsak mi.
Hozzájuk viszont sohasem férkőzhettünk közel. Menekültek előlünk, mint ahogy nyilván a régi
bokroktól is. Félelemnél egyebet nem tükrözött a tekintetük, így hát nem éreztem kísértést, hogy
üldözőbe vegyem őket.
Mégis furcsán megnyugtató volt tudni, hogy nem én vagyok az első arisztokrata pokolfajzat,
ki báltermekben keresi áldozatait: fajtánk megtestesítője, a végzetes nagyúr, ki hamarosan fel fog
bukkanni a novellákban, versekben és olcsó rémregényekben. Folyton tűntek fel újak.
Utazásainkon különösebb teremtményeivel is találkoztunk a sötétségnek. Görögországban
leltünk démonokat, kik nem tudták, hogyan lettek; hébe-hóba mintha halandók lennénk,
megtámadtak bennünket esztelen és nyelv nélküli, tébolyult fajzatok, kik sivalkodva futottak, ha
imákkal űztük őket.
A sztambuli vámpírok házakban laktak, kertjükbe ásott sírjaik, magas falak és kapuk
oltalmában, úgy öltözködtek, mint az emberek a világnak abban a részében, és éjnek évadján
lobogó köntösben vadásztak az utcán. De még ezek is elborzadtak, látván, hogy ott élek a
franciák és velenceiek között, kocsizok, eljárogatok házakhoz és követségi összejövetelekre.
Megfenyegettek bennünket, varázsigéket ordítoztak utánunk; ha ellenük fordultunk, pánikba esve
iszkoltak, csak hogy visszatérjenek és tovább nyaggassanak bennünket.
A kairói mameluk sírokban lappangó, visszataszító fantomok a régi hitet tartották, meredt
szemű mestereik vezetése alatt, kik egy kopt kolostor romjai között tanyáztak. Szertartásaik át
voltak itatva keleti mágiával, furcsa nevű démonok és gonosz szellemek idézésével. Bennünket
minden vérgőzös fenyegetőzésük ellenére békén hagytak, noha ismerték nevünket. Sok év alatt se
tanultunk semmit e fajzatoktól, amin egyébként nem is lepődtem meg túlságosan.
Bár a vámpírok sok helyütt ismerték Marius meg a többi ősök legendáit, sohase láttak még
ilyeneket a saját szemükkel. Legenda volt nekik még Armand is, mert így hitetlenkedtek. „Te
tényleg ismerted Armand vámpírt?” Igazi öreg vámpírral sehol sem találkoztam. Egyet se láttam,
ki bármilyen értelemben varázsos egyéniség lett volna: mélységesen bölcs vagy kiemelkedően
tökéletes, rendkívüli lény, akiben a Sötét Ajándok nyomán lejátszódott volna az engem érdeklő
különös átalakulás.
Armand sötét isten volt ezek mellett. Jómagam és Gabrielle szintúgy.
Ámde előre szaladtam.