Anne Rice Lestat a vámpír - Első

vagyok a könyvekkel. Akkor olvastam, mikor nem tehettem mást. – Két kezébe fogta kezemet. –
Mondja, hogy holnap ilyenkor már úton leszünk. Hogy csak akkor látjuk viszont Párizs
városfalait, ha már megnéztük a világ másik felét.
– Úgy lesz, ahogy óhajtja. Nekivágott a lépcsőnek.
– Hová megy? – siettem utána. Kinyitotta a kaput, és elindult a fák felé.
– Látni akarom, meg tudok-e hálni a puszta földben – felelte, vissza sem fordulva. – Ha nem
kelek föl holnap, akkor tudni fogja, hogy kudarcot vallottam.
– De hát ez őrület! – tiltakoztam. Már a gondolatától is iszonyodtam. ü meg se állt egy vén
tölgyfaligetig. Ott letérdelt, vájni kezdte az avart és a nyirkos földet. Hátborzongató látvány volt.
Mintha szépséges szőke boszorkány lenne, ki vadállati gyorsasággal ássa a rögöt.
Fölegyenesedett, búcsúcsókot dobott felém, majd minden erejét összeszedve úgy szállt
alá, mintha övé lenne a föld. Hitetlenkedve bámultam a gödröt, hol elrejtőzött, és a leveleket,
melyek úgy zárultak össze mintha semmi se történt volna.
Kijöttem az erdőből. Dél felé mentem, el a toronytól. Gyorsabbra fogtam a lépést, és halkan
dudorásztam. Talán a Palais Royalban hegedülték tegnap ezt a dallamot.
Visszatért hozzám a bánat. Megértettem, hogy tényleg megyünk, hogy végeztem Nicolas-val,
a Sötétség Gyermekeivel, és vezérükkel, és évekig-nem látom viszont Párizst és a többi ismerőst.
Sírni szerettem volna, noha tiszta szívemből óhajtottam szabad lenni.
Bár magamnak se vallottam be, kószálásom nem volt minden cél nélkül Úgy félórával
pitymallat előtt megérkeztem az úthoz, hol a postakocsi szokott elhaladni egy régi fogadó
közelében. Összedőlőben volt az elnéptelenedett falu hajdani előőrse, már csak a vastagon
bevakolt falak álltak.
Kivontam tőrömet, és mélyen belevéstem a puha kőbe:
MARIUS ŐSAPA! LESTAT KERES TÉGED, AZ 1780-AS ÉVBEN, MÁJUS HAVÁBAN.
MOST INDULOK PÁRIZSBÓL DÉLNEK, LYON FELÉ. KÉRLEK, ADJÁL HÍRT
MAGADRÓL!
Üzenetem rémes pimaszságnak tűnt, ahogy ott hátraléptem a faltól. Máris megszegtem a sötét
parancsolatokat, mert kimondtam és leírtam egy halhatatlan nevét. Módfelett örültem, amiért
megtettem. Szabályok betartásában sose jeleskedtem.
VI. rész
PÁRIZSTÓL KAIRÓIG AZ ÖRDÖG ÚTJÁN
1
Armand-t úgy láttam utoljára a tizennyolcadik században, ahogy ott áll Renaud színházának
ajtajában Eleni, Nicolas és a többi mímes vámpír társaságában, és nézi, amint fogatunk besorol a
körúti forgalomba.
A régi öltözőmben találtam, Nicolas mellett. Épp egy sajátos diskurzus közepén nyitottam
rájuk. Nicki hevesen vagdalkozott. Armand parókát viselt, hozzá mértéktartó vörös kabátot, és
mintha máris szert tett volna valami újszerű átlátszatlanságra. Úgy tűnt, erősebb és tömörebb lesz
minden pillanattal, ami eltelt a régi bokor pusztulása óta.
Nickivel nem volt szavunk egymáshoz ez utolsó kínos pillanatokban, Armand azonban
udvariasan elfogadta tőlem a torony kulcsait és a tetemes mennyiségű pénzt. Megígértem, hogy
ha szüksége lenne még pénzre, bármikor kérhet Roget-tól.