Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Lestat, itt most az a lényeg, hogy mi jobban sáfárkodjunk. Végső s ron annyit tanultam
Armand-tól, hogy a halhatatlanok igézetesnek és ellenállhatatlannak látják a halált, elméjük nem
képes megbirkózni sem a halállal, sem az emberséggel. Páncélként akarom használni ezt a tudást
h majd a világot járom. Szerencsére nem azt a változékony világot, melyet lények oly
veszedelmesnek találnak. Nem, én arra a világra gondolok mely az idők kezdete óta változatlan.
Megint a tüzet nézte, és hátravetette a haját.
– Hóborította hegyekről álmodom – szólt lágyan –, homoksivatagokról, járhatatlan
dzsungelekről, Amerika nagy északi erdeiről, hol állítólag nem járt még fehér ember. – Cseppet
fölmelegedett az arca, ahogy rám nézett. – Csak gondolja el! Egyszerűen nincs, ahová el ne
tudnánk jutni! Ha valóban léteznek a Millennium Gyermekei, valószínűleg ők is ugyan– ott
vannak – távol az emberek világától.
– És ha igen, hogy élnek meg ott? – firtattam. Elképzeltem a saját világomat: tele volt
halandókkal és a halandók alkotásaival. – Mi az emberekből élünk – tettem hozzá.
– Szívek is vannak azokban az erdőkben – felelte álmatagon. – Vér is van, mely patakzik
annak, aki fakasztja… Most már én is képes vagyok arra, amire ön. Egyedül is meg bírnék
küzdeni a farkasokkal… – Elhallgatott, mintha belemerült volna gondolataiba. – Az a fontos,
Lestat – szólalt meg hosszú idő után –, hogy oda mehetünk, ahová akarunk. Szabadok vagyunk.
– Én azelőtt is szabad voltam. Mit érdekelt engem Armand mondókája! De Marius – tudom,
hogy Marius él! Érzem. Már akkor éreztem, mikor Armand mesélt. És Marius tud dolgokat –
most nem éppen magunkra gondolok, sem Azokra, Akiket Őrizni Kell, és nem is valami más régi
titokra –, tud dolgokat magáról az életről, arról, hogyan kell vándorolni az időn át.
– Akkor válassza védőszentjéül, ha szüksége van ilyesmire.
Ettől megharagudtam, és nem szóltam többet. Megriadtam attól, amit a duzsungelekről és
erdőkről mondott. Megint eszembe jutott, mit jósolt Armand a dolgokról, amelyek el fognak
választani bennünket – már akkor tudtam, hogy így lesz, mikor először beszélt róluk, gondosan
megválogatott szavakkal. Akkor együtt kell élnünk különbségeinkkel, gondoltam, ugyanúgy,
mint a halandók teszik. Talán meghasonlásaink is olyan szélsőségesek, mint szenvedélyeink,
szerelmünk?
Egyetlen jel… – mondta Gabrielle a tűzbe –, egyetlen apró célzás utalt hogy Marius története
igaz. Ezer ilyen célzás volt!
Azt mondta, hogy Marius a bűnösöket ölte, és testvérgyilkos Tüphonnnak 5 nevezte a
gonosztevőt. Emlékszik?
– Azt gondoltam, Káinra céloz, aki megölte Ábelt. Káint láttam a képen, noha a másik nevet
hallottam.
– Hát ez az. Armand elszajkózta a Tüphón nevet, noha maga sem értette mit jelent. Én
azonban tudom.
– Mondja.
– A görög és a római mítoszokban maradt fent a régi történet Ozirisz-ről az egyiptomi istenről,
kit testvére, Tüphón gyilkolt meg, így lett belőle az Alvilág istene. Armand persze olvashatta
Plutarkhosznál, de nem tette. Épp ez a különös. – No látja, hogy létezett Marius! Igazat mondott,
mikor azt állította, hogy ezer éve él.
– Meglehet, Lestat, meglehet.
– Mondja csak el ezt még egyszer, anyám, ezt az egyiptomi történetet…
– Lestat, évei lesznek rá, hogy elolvashassa az összes régi mesét. – Felállt, odahajolt hozzám,
hogy megcsókoljon. Hideg volt és ernyedt, mint mindig hajnal előtt. – Ami engem illet, én torkig
5 Igazi neve Széth; Tüphón az ő lehelete, a Szahara felől fújó sirokkó.