Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Ám azután elmosolyodott, lassan, bájosan; és volt az arcában valami bánatos és behízelgő.
Olyan lett ismét, akár egy Leonardo-szent, de még inkább hasonlított Caravaggio angyalkájára.
Olyannak látszott egy perei mint aki nem is tudna gonoszságra vetemedni. Annyira ragyogott,
hogy túlcsordult benne a bölcsesség és a jóság.
– Intéseimre emlékezzetek – kérte. – Ne az átkaimra. Bólintottunk.
– Ha pedig szükségetek lesz rám, én itt leszek.
Ekkor Gabrielle valami hihetetlenül elképesztő dolgot művelt: átölelte és megcsókolta őt. Én
pedig követtem példáját.
Hajlékony, gyöngéd és odaadó volt karjainkban. Szavak nélkül tudatta velünk, hogy most
megy a bokorhoz, és ott találhatjuk meg holnap éjszaka.
A következő percben elment, mi pedig egyedül maradtunk Gabrielle-lel, mintha ő sohase járt
volna a kriptában. Egyetlen hang sem hallatszott a toronyban, csak a túlnani erdőben zúgott a
szél.
Amikor felkapaszkodtam a lépcsőn, nyitva leltem a kaput, és a mezők néma nyugalommal
nyúltak az erdőkig.
Tudtam, hogy szeretem Armand-t, teljesen érthetetlen módon, de azért boldog voltam, hogy
vége. Annyira örültem, hogy elmegyünk! Mégis hosszú ideig álltam ott, a rácsba kapaszkodva,
úgy bámultam a távoli erdőket és a messzi város tompa izzását az alacsonyan járó fellegeken.
És nemcsak az ő elveszítését gyászoltam, hanem Nickit, Párizst és magamat is.
5
Amikor visszamentem a lenti kriptába, Gabrielle éppen tüzet rakott az utolsó hasábokból.
Vontatott, fáradt mozdulatokkal szította a parazsat, szeme és arca vörösen csillogott a fényben.
Ültem mozdulatlanul a padon, néztem őt, figyeltem a megfeketedett téglák előtt pattogó
szikrákat.
– Megadta Armand, amit akart tőle? – kérdeztem.
– A maga módján igen – felelte. Félretette a tűzpiszkálót, és leült velem szemben. Haja a
vállára hullott, kezét maga mellett nyugtatta a padon. -Mondok én magának valamit. Azt se
bánom, ha soha többé nem látok magunkfajtát – szólt hidegen. – Torkig vagyok a legendáikkal,
az átkaikkal, a bánataikkal. És torkig vagyok ezzel az elviselhetetlen emberségükkel, ami a
leghajmeresztőbb minden tulajdonságaik között. Megint nyitott vagyok a világra, Lestat, úgy,
mint halálom éjszakáján.
– De hát Marius! – vágtam bele izgatottan. – Vannak régiek, anyám – vannak, akik egészen
másra használják a halhatatlanságot.
– Vannak-e? Lestat, önt elragadja a képzelete. Marius története nagyon úgy hangzik, mint egy
tündérmese.
– Nem, ez nem igaz!
– Mert az árva démon azt hangoztatja, hogy nem a póri piszkos ördögöktől ered, kiknek
vonásait hordozza, hanem egy eltűnt nagyúrtól, úgyszólván istentől? Minden szutykos képű falusi
gyerektől, ki a konyha tüze mellett álmodozik, hallhat efféle mesét.
– Mariust nem találhatta ki, anyám! Lehet, hogy nekem bőven kijutott képzelőerőből, de neki
úgyszólván semmi sincs. Nem szophatta az ujjából a képeket, márpedig én láttam őket…
– Nem egészen így gondoltam – ismerte be egy félmosollyal. – Ámde kölcsönvehette Mariust
a legendákból, melyeket hallott…
– Nem! Volt egy Marius, és még mindig van. És vannak mások is olyanok, mint ő. Vannak a
Millennium Gyermekei, kik a Sötétség Gyermekénél jobban sáfárkodtak a kapott talentumokkal.