Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Végül Gabrielle törte meg a hallgatást. Fölállt, és kecsesen átült a másik padra.
– Elmegyünk, Armand. Ha úgy történik, ahogy én akarom, holnap éjfél előtt már mérföldekre
leszünk Párizstól.
Armand nem jött ki a sodrából. Nem tudhattam, mit rejteget.
– Ha nem is mész el a színházba, vedd el, amit adni tudunk. Fiamnak van annyi kincse, hogy
játszva elfogadtathasd magad a világgal.
– E tornyot választhatod rejtekhelyedül – mondtam. – Használd, amíg kívánod. Magnus elég
biztonságosnak találta.
Percnyi hallgatás után komoly udvariassággal bólintott, ám nem szólt.
– Fogadd el Lestat-tól az aranyat, ami kell hozzá, hogy úriember lehess. Mi csupán annyit
kérünk cserébe, hogy ha nem akarod vezetni a bokrot, akkor hagyd békén őket.
Megint a tüzet nézte. Ellenállhatatlanul gyönyörű és békés volt az arca. Szótlanul bólintott
ismét. Ez csak annyit jelentett, hogy hallja, amit mondunk, de nem ígér semmit.
Ha nem mész el hozzájuk – szólaltam meg vontatottan –, akkor ne bántsd őket. Ne bántsd
Nicolas-t.
Mikor ezt mondtam, alig észrevehetően megváltozott az arca. Majdnem elmosolyodott. Lapos
pillantást vetett rám. Láttam szemében a megvetést.
Elfordultam. Az a pillantás fölért egy ütéssel.
– Nem akarom, hogy baja essék! – súgtam rekedten.
– Nem ám. Azt akarod, hogy elpusztuljon – súgta vissza. – Hogy soha többé ne kelljen félned
vagy búslakodnod miatta. – Arcára kiült a megvetés.
Gabrielle közbeavatkozott.
– Armand, ő nem árthat nekik. Az asszony egymaga kézben tudja tartani. Ha figyeltek,
tanulhattok tőle a jelenkorról.
Csendben nézték egymást egy darabig, és Armand-nak megint szelíd, és kedves és gyönyörű
lett az arca.
Aztán valami különösen szertartásos mozdulattal megfogta és megszorította Gabrielle kezét,
és így álltak egy ideig, majd a két kéz elengedte egymást. Armand elhúzódott, kifeszítette a
vállát, és ránk nézett.
– Elmegyek hozzájuk – szólt legbársonyosabb hangján. – Elfogadom az aranyat, melyet
kínáltok, és itt keresek menedéket e toronyban, és megtanulom szenvedélyes sarjadtól, amit
tanítani tud nekem. Ám csak azért nyújtom ki utánuk a kezem, mert mindeme dolgok ott
lebegnek felszínén a sötétségnek, melyben fuldoklóm, és nem akarok együgyűen alászállni. Nem
hagyom itt neked az örökkévalóságot valami… valami végső összecsapás nélkül.
Feszülten figyeltem, ám nem jött gondolat, hogy tisztázza e szavak értelmét.
– Az évek múltával – folytatta – talán visszatér hozzám a vágy. Ismerni fogom újból az
étvágyat, még a szenvedélyt is. Talán ha majd egy másik korban találkozunk, e dolgok nem
lesznek elvontak és felületesek. Oly erővel fogok szólani, mely nem puszta tükörképe lesz a
tiédnek, de fölér vele. Akkor latra vetjük a halhatatlanság és a bölcsesség kérdését, és beszélünk
majd bosszúról vagy elfogadásról. Addig csak annyit mondok, hogy látni akarlak megint. Azt
akarom, hogy útjaink találkozzanak a jövőben. Csakis ez okból, azt teszem, amit kérsz, és nem
azt, amit akarsz: megkímélem a balsorsú Nicolas-t.
Hallhatóan felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, noha beszéde annyira megváltozott, oly
eréllyel szólt, hogy valahol a mélyben életre kelt bennem egy hangtalan riasztó. Bizonnyal a
bokor mestere volt e nyugodt és határozott szellem, aki mindent kibír, bárhogy sírjon is benne az
árva.