Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Mármost a régi olasz komédia Leliója csinos ábrázatú személy; mint mondtam, ő a szerelmes
ifjú, aki nem visel álarcot. Ha van modora, tartása, előkelő fellépése, annál jobb, mert az is
hozzátartozik a szerephez.
Nohát, a trupp úgy vélte, hogy én bírok mindezen adományokkal. Rögtön tanítani is kezdtek a
következő fellépésre. Az előadás előtti napon a többiekkel együtt én is hirdettem a színdarabot a
városkában, amely bizonyosan jóval nagyobb és érdekesebb volt a mi falunknál.
A mennyekben jártam, ám sem az utazás, sem az előkészületek, sem színésztársaim
nyájassága nem töltött el ahhoz fogható ujjongással, mint amit akkor éreztem, mikor ott állhattam
végre azon a kis deszka színpadon.
Lángolva kurizáltam Isabellának. Soha életemben nem pörgött ilyen gyorsan és csípősen a
nyelvem. Hallottam, hogyan verik vissza hangomat a kőfalak. Hallottam a felém hullámzó
nevetést. Majdnem úgy kellett leráncigálni a színpadról, hogy befogjam a szám, de mindenki
tisztában volt vele, hogy nagy sikert arattunk.
A színészné, ki imádottamat adta, a maga sajátos és bensőséges módján avatott fel azon az
éjszakán. Karjaiban szunnyadtam álomba, és elalvás előtt hallottam, amint mondja, hogy
Párizsban még fellépünk a saint-germaini vásáron, aztán otthagyjuk a truppot, a fővárosban
maradunk, a Templom bulváron fogunk játszani, meg se állunk a Comédie Française-ig, és
egyenesen Marie Antoinette és Lajos király előtt fogunk szerepelni.
Mire felébredtem, ő elment a többi színésszel, és én a fivéreimet láttam magam előtt.
Sose tudtam meg, lefizették-e barátaimat, vagy csak elijesztették őket. Valószínűleg az utóbbi
történhetett. Bárhogyan is, engem hazavittek megint.
Családom természetesen el volt szörnyedve. Az még csak megbocsátható, ha valaki tizenkét
esztendős fővel fel akar csapni szerzetesnek. De a színház ördöngösségtől szennyes! Még a nagy
Molière se kaphatott keresztényi temetést. Én pedig elszököm egy rakás toprongyos tálján
csavargóval, fehérre mázolom a képemet, és velük ripacskodom a téren, pénzért!
Rettenetesen eltángáltak, és mikor átkoztam mindőjüket, ahányan csak voltak, akkor megint
megvertek.
De az volt a legfájdalmasabb büntetés, hogy látnom kellett anyám arcát. Még neki se árultam
el, hová megyek. Megsebeztem, pedig korábban sose tettem ilyet.
Ám ő sohasem hánytorgatta föl ezt.
Bejött és hallgatta, hogyan sírok. Könnyes volt a szeme, és tőle szokatlan meghittséggel
vállamra tette kezét.
Nem mondtam el neki, milyen volt az a néhány nap. Azt hiszem, anélkül is tudta. Valami
varázslat megint elkopott, és anyám újból dacolt apámmal. Véget vetett a büntetésnek, a
verésnek, a tilalmaknak.
Az asztalnál maga mellé ültetett. Beszélt hozzám, társalkodott velem, mi egyáltalán nem volt
jellemző reá, addig, míg meg nem enyhítette és el nem oszlatta a család haragját.
Végül pedig, mint akkor rég, ismét eladta egy ékszerét, és megvásárolta nekem a finom mívű
vadászpuskát, amellyel megöltem a farkasokat.
Drága, pompás fegyver volt – minden nyomorúságom ellenére is égtem a vágytól, hogy
kipróbálhassam. Anyám egy fényes szőrű, gesztenyepej kancával is megtetézte ajándékát, a
leggyorsabb és legerősebb hátassal, amit ismertem. De mindez eltörpült a vigasz mellett, melyet
adott nekem.
Ám szívemben továbbra is megmaradt a keserűség.
Sose felejtettem el, milyen volt Leliónak lenni. Kicsit kegyetlenebbé tettek a történtek, és
soha, de soha nem mentem el többé a falusi vásárba. Tudomásul vettem, hogy sose szabadulok
innen, és ahogy erősödött kétségbeesésem, úgy éreztem mind fölöslegesebbnek magamat.