Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– És nem érted, hogy a kristálypoháron átcsillanó borban is lehet lélek? Meg a pillantásban is,
meg a hegedű muzsikájában? Szellem itathat át egy földhözragadt párizsi színházat, mert minden
ízét olyanok formálták, kik lélekben előre látták, milyen lehet. Valami fellobbant benne, de
elkoppantotta.
– Csábítsd el bujasággal a közönséget – javasolta Gabrielle. – Az Isten szerelmére, meg az
ördögére, használd a színház erejét kedved szerint.
– Mestered képeiben talán nem volt szellem? – kérdeztem. Átmelegedtem hacsak eszembe
jutottak. – Ki merné tagadni e korszak remekműveinek átszellemültségét?
– Én is többször tűnődtem rajta – mondta Armand –, hogy szellemi-e vagy érzéki? Anyag-e
csupán a szárnyas oltár angyala vagy átszellemült anyag?
– Bármit műveltek is veled azután, te sohasem kételkedtél Marius alkotásainak szépségében és
becsességében. Tudom, hogy nem tetted. Az átlényegült anyag volt. Megszűnt festék lenni,
varázslattá változott; mint ahogy öles közben a vér megszűnik vérnek lenni, és lesz belőle élet.
Tekintete elködösült, de nem küldött látomásokat. Akármilyen utat járt is meg visszafelé
gondolatban, egyedül járt rajta.
– A színházban – szólalt meg ismét Gabrielle – ugyanúgy találkozik test és szellem, mint a
képeken. Természetünk szerint érzéki démonok vagyunk. Ez legyen a kulcsod.
Armand egy percre behunyta a szemét, mintha bennünket akarna kizárni.
– Menj hozzájuk, és hallgasd Nicki muzsikáját! – biztatta Gabrielle. – Teremts velük
művészetet a Vámpírszínházban. Hagyd el, ami megcsalt, És menj ahhoz, mi megtart!
Máskülönben nincs remény.
Jobban örültem volna, ha nem ilyen nyers, ha kevésbé célratörő. De Armand bólintott, és
keserű mosolyra húzta összepréselt száját.
– Neked – mondta lassan Gabrielle – az az egy a fontos, hogy mindig a végletekig mehess.
Armand üres tekintettel bámult rá, nemigen érthette, amit hallott. Túlságosan nyers ez az
igazság ahhoz, hogy csak úgy kimondják. De nem tiltakozott. Megint sima, gyermekes és
töprengő lett az arca.
Sokáig nézte a tüzet, mielőtt megszólalt volna.
– Egyáltalán, miért kell távoznotok? Most senki sem áll hadban veletek Senki sem törekszik
elűzni benneteket. Miért nem építhetitek velem közösen ezt a kis vállalkozást?
Arra célzott volna, hogy megkeresi a többieket, és beáll a körúti színházba?
Nem mondott ellent. Újból azt firtatta, miért ne mímelhetném az életet, ha már így akarom
nevezni, itt helyben, a körúton?
De ugyanakkor már hátrált. Tudta ő, hogy nem bírnám én látni sem színházat, sem Nickit.
Még csak őt se biztattam túlságosan. Megtett Gabrielle. Armand pedig tisztában volt vele, hogy
túl késő már győzköd ni bennünket.
– Mi nem élhetünk a magunkfajtákkal, Armand – mondta végül Gabrielle Igen, gondoltam, ez
a legigazabb válasz. Nem tudom, miért nem én
mondtam ki fennszóval. Gabrielle folytatta.
– Mi az Ördög Útját akarjuk, és most elegek vagyunk egymásnak. Egyszer majd, sok év
múlva, amikor ezer helyen jártunk és ezer dolgot láttunk, talán majd visszajövünk, és akkor majd
úgy beszélünk egymással, mint ezen az éjszakán.
Ez nem igazán rendítette meg Armand-t. Lehetetlen volt megállapítani, mire gondol.
Sokáig nem szóltunk, nem is tudom, meddig hallgattunk együtt a szobában.
Megpróbáltam nem gondolni többé Mariusra, és Nicolas-ra sem. Elpárolgott belőlem minden
veszélytudat. A búcsútól féltem, az elszakadás bánatától, hogy azt kelljen ereznem: elvettem ettől
a lénytől ezt a megdöbbentő történetet, és oly keveset adtam viszonzásul.