Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Mi nem pótolhatjuk neked Mariust – folytattam –, sem Santinót, a sötét urat. Nem vagyunk
látomásos művészek, kik fölemeljenek, sem gonosz boszorkánymesterek, kik hisznek abban,
hogy légiókat veszejthetnek el. Neked pedig uralkodóra, dicsőséges parancsolóra van szükséged.
Észre se vettem, hogy fölállok. Odamentem a kandalló közelébe, és lenéztem Armand-ra.
Szemem sarkából láttam, hogy Gabrielle alig észrevehetően bólint, és pillanatra lehunyja
pilláit, mintha megengedne magának egy megkönnyebbült sóhajt.
Arrnand néma volt és mozdulatlan.
– Át kell kínlódnod magad ezen az ürességen, és meg kell találnod, ami folytatásra ösztökél.
Ha velünk jössz, mi cserben fogunk hagyni, te pedig elpusztítasz bennünket.
– Hogyan kínlódjam át magam? – nézett föl rám, szívfájdítóan összevonva szemöldökét. –
Miként kezdjem? Te úgy viselkedsz, mint Isten jobbja Az én számomra azonban elérhetetlen a
világ, a valódi világ, amelyben Marius élt. Én sose éltem benne, csak vertem magam az
ablaküveghez, hogy jussak be mögé?
– Azt én meg nem mondhatom.
– Meg kell tanulnod ezt a kort – vágott közbe Gabrielle. Higgadt volt hangja, de parancsoló.
Armand ránézett.
– Meg kell értened a kort – folytatta Gabrielle –, irodalmán, zenéjén művészetén át. A föld
alól feljöttél, most élj a világban.
Armand nem válaszolt. Felvillant Nicki szétdúlt lakása, a földön szétszórt könyvek, a
szemétdombbá lett nyugati civilizáció.
– És mi lenne erre jobb hely, mint a dolgok gyúpontja, a bulvár és a színház? – kérdezte
Gabrielle.
Armand összeráncolta a szemöldökét, elutasítóan ingatta a fejét, de Gabrielle nem engedett.
– Te bírsz vezetői tehetséggel, és a bokrod még mindig létezik. Puha, reménytelen sóhaj.
– Nicolas csak sarjadék. Sok mindent taníthat nekik a külvilágról, de nem igazi vezető. Eleni,
az asszony, megdöbbentően értelmes, de ő utat fog engedni neked.
– Mit nekem az ő játékaik? – rebegte Armand.
– Ez is egy módja a létezésnek, neked pedig most csak ez a fontos.
– A Vámpírszínház! Inkább a tűz!
– Gondold meg! – nógatta Gabrielle. – Van ebben valami tökéletesség, amit te sem tagadhatsz.
Mi a halandók illúziói vagyunk, a színpad pedig a valóság illúziója.
– Ez egy fertelem. Minek is mondta Lestat? Piszlicsárénak?
– Nicolas-nak volt az, mert ő mindenféle észbontó elméletet akart építeni rá. Neked most
észbontó elméletek nélkül kell élned, mint akkor, amikor Marius tanítványa voltál. Élj, hogy
megtanuld a kort. És Lestat nem hisz a gonosz becsében, te viszont igen. Tudom, hogy hiszel.
– Én gonosz vagyok – mondta félmosollyal. Majdnem nevetett. – Ez, ugyabár, nem hit
dolga. De ti miből gondoljátok, hogy ily kicsapongás és érzékiség kedvéért el fogom hagyni a
szellem útját, melyet háromszáz éve járok? Mi szentjei voltunk a gonosznak! Én nem leszek
ordenáré gonosz, nem én!
– Akkor ne fogd fel ordenárénak – felelte növekvő türelmetlenséggel Gabrielle. – Ha gonosz
vagy, miként lehet ellenséged az érzékiség és a kicsapongás? Avagy nem tör-e egyként az ember
vesztére a világ, az ördög és a hús?
Armand a fejét ingatta, mintha azt mondaná, nem érdekli.
Téged a gonosznál jobban foglalkoztat a lélek – szóltam közbe, feszülten figyelve őt. – Nem
így van?
De igen – vágta rá nyomban.