Anne Rice Lestat a vámpír - Első

emélsz új csodát. Megszokod az új korlátokat, és megint a korlátok határoznak meg mindent.
Szóval azt mondják, hogy Marius él? Mind élnek valahol, mert ezt akarod hinni.
– A római bokorban senki se maradt meg azokból az éjszakákból, mikor nekem tanították a
rítust; talán már a bokor sincs többé. Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára kaptam hírt róla;
de azért létezniük kell valahol, ugye? Hiszen nem halhatunk meg. – Sóhajtott. – Nem lényeges.
Itt az a szörnyű eshetőség volt a lényeges, hogy a reménytelenség teljesen maga alá zúzza
Armand-t. Annyira, hogy szomjúhozása, tusakodásunkban elfolyt vére, a testében izzó néma
kohó sebeket, horzsolásokat gyógyító heve ellenére sem fogja rászánni magát, hogy vadászatra
menjen a felvilágba. Inkább elszenvedi a szomjúságot és a tüzes kemencét. Inkább itt marad
velünk.
Ő azonban már tudta, hogy nem maradhat.
Nem kellett szavakkal a tudtára adnunk. Még csak gondolatban sem kellett válaszolnunk a
kérdésre. Tudta, úgy, ahogy Isten tudja a jövőt, mert Isten a tények ura.
Elviselhetetlen volt ez a szorongás. Gabrielle-nek egyre fáradtabb, egyre bánatosabb lett az
arca.
– Tudod, hogy egész lelkemből magunkhoz akarlak venni téged – mondtam és meg voltam
döbbenve a felindulásomon. – De az tönkretenne mindnyájunkat.
Szeme se rebbent. Tudta. Gabrielle nem kért magyarázatot.
_ Nem tudok nem gondolni Mariusra – gyóntam meg.
Tudom. És ami a legkülönösebb, közben nem gondolsz Azokra, Akiket Őrizni Kell.
– Az csak egy titok – mondtam –, és titokból van épp elég. Én Mariuson töprenkedem!
Túlságosan rabja vagyok rögeszméimnek és elragadtatásaimnak. Ijesztő, hogy ennyire Marius
körül forognak a gondolataim, hogy így kihasítok a meséből egyetlen fénylő alakot.
Nem fontos. Ha tetszik, vedd. Nem veszítek azzal, amit adok.
– Ha egy teremtmény így zúdítja eléd fájdalmait, akkor tisztelned kell az egész tragédiát. Meg
kell próbálnod megérteni. Én nemigen bírok felfogni ennyi kiszolgáltatottságot, ilyen
reménytelenséget. Ezért gondolok Mariusra. Mariust értem. Téged nem értelek.
Miért?
Csönd.
Nem érdemli meg az igazságot?
– Én mindig lázadó voltam, te pedig rabszolgája mindennek, mi téged akart.
– Én vezére voltam a bokornak!
– Nem. Rabszolgája voltál Mariusnak, utána pedig a Sötétség Gyermekeinek. Először az egyik
igézett meg, aztán a másik. Most az igézet hiánya miatt szenvedsz. Borzongok, amiért át kellett
élnem egy pillanatra; hogy úgy értettem meg, mintha nem az lennék, aki vagyok.
– Nem fontos – mondta, még mindig a tüzet bámulva. – Te túl sokat gondolkozol döntésben és
cselekvésben. Ez a mese nem magyarázat semmire, én pedig nem igénylek hódolatteljes
elismerést, sem szavaidban, sem gondolataidban. Válaszod, mint mindannyian tudjuk, túlságosan
félelmetes, semhogy szavakba lehessen foglalni, és mindhárman tisztában vagyunk azzal, „ogy
megmásíthatatlan. Csak azt nem tudom, miért. Úgy hát annyira különbözők tőled, és te nem
érthetsz meg? Miért nem mehetek veled? Megteszek mindent, amit akarsz, csak vigyél magaddal.
A te bűvkörödben fogok élni.
Marius jutott eszembe, az ecsettel és a tojástemperákkal.
– Hogy hihetted egyetlen szavukat, azután, hogy elégették a festményeket? Hogy adhattad
oda magadat nekik?
Nyugtalanság, növekvő harag. Gabrielle arcán elővigyázat, nem félelem.