Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Mit kell itt tudni? Mit kell itt adni? Isten elhagyott bennünket. Lezárult előttem az Ördög Útja,
s elhallgattak fülemben a pokol harangjai.
4
Egy óra telt el, vagy talán több. Armand ült a tűz mellett. Rezzenéstelen arca nem árulkodott a
régi feledett csatáról. Mozdulatlanságában oly üresnek látszott, mint egy kiszívott kagylóhéj.
Vele szemben ott ült Gabrielle, és ő is a tüzet bámulta, csendesen, fáradt és együtt érzőnek
tűnő arccal. Úgy fájt, hogy nem ismerem a gondolatait.
Mindegyre Marius járt az eszemben. Marius, Marius… a vámpír, ki az élők világában, az élők
világáról festett képeket: szárnyas oltárokat, arcmásokat, freskókat palotája falaira.
Az élők világa sohasem fogta gyanúba, nem vadászott reá és nem taszította ki magából. A
csuklyás démonok égették el a festményeket, azok, kik osztoztak vele a Sötét Ajándokon –
nevezte Marius Sötét Ajándoknak valaha? –; ők jelentették ki – nem a halandók –, hogy vámpír
nem élhet és nem alkothat halandók között.
Láttam Renaud kis színpadát, hallottam, amint énekelek, és az ének harsogássá dagad.
„Fenséges!”, mondta Nicolas. „Piszlicsáré!”, mondtam én. Mintha megütöttem volna.
Képzeletemben kimondta, mit elhallgatott akkor éjszaka: „Hagyd meg nekem, amit elhihetek. Te
sose tennél ilyet.”
Marius szárnyas oltárai templomokban voltak és kolostori kápolnákban, talán a velencei és
padovai nagy házak falán. A vámpírok nem teszik be a lábukat megszentelt helyre, hogy
leszaggassák a képeket. Valahol meg kell lenniük, talán még a szignóját is beledolgozta alkotásai
részleteibe a vámpír, ki halandó tanítványokkal vette körül magát, halandó szeretőt tartott, akiből
a kis kortyot itta, mielőtt elindult volna ölni egyedül.
A fogadói éjszakára gondoltam, mikor megláttam az élet értelmetlensegét. Armand
történetének mérhetetlenül halk reménytelensége óceánnak tűnt, melyben megfulladhatnék.
Rosszabb volt, mint Nicki elméjének sivó tengerpartja. Háromszáz éve tartott ez a semmi, ez a
feketeség.
Ha az a bronzhajú, tündöklő gyermek, ott a tűz mellett, ismét megnyitná a száját, tintaként
bugyogna belőle a feketeség, és eláraszthatná világot.
Igen, ha nem lett volna ez a bajnok, ez a velencei mester, ki elkövette azt az eretnekséget,
hogy értelmet adott festményeinek – kellett, hogy értelmük legyen! –, mire tulajdon fajtánk, a
Sátán választottai csináltak belőle élő szövétneket.
Látta-e Gabrielle e történet képeit úgy, ahogy én láttam őket? Beleégtek-e lelki szemébe úgy,
mint az enyémbe?
Marius utat talált a lelkembe. Most már örökké ott fog bolyongani csuklyás pokolfajzatokkal
együtt, kik visszafordították a képeket káosszá
Siralmas-csüggetegen forgattam fejemben az utazók meséit: Marius él, látták Egyiptomban
vagy Görögországban…
Szerettem volna megkérdezni, nem lehetséges-e? Marius bizonyára nagyon erős volt… Ám
tiszteletlenség lett volna faggatózni.
– Régi rege – suttogta Armand. A külső hangja is ugyanolyan fegyelmezett volt, mint a belső.
Ráérősen folytatta, nem véve le szemét a lángokról. – Még azokból a régebbi időkből, mielőtt
elpusztítottak volna bennünket.
– Talán nem – mondtam. Látomások visszhangja, képek a falon. – Marius talán él.
– Csodák vagy iszonyatok vagyunk – szólt halkan –, attól függ, minek akarsz látni. És mikor
először ismersz bennünket, történjék bár a sötét vérrel, ígéretek vagy jelenések által, akkor azt
hiszed, minden lehetséges. Pedig ez nincs így. A világ hamarosan rázárul a csodára, és te nem