Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Nem térítette el, nem zavarta meg Sátán engedelmes szolgáját. Armand szolgált tovább,
csendes alázattal a Sötét Utak iránt.
Mégis az engedelmesség évszázadai alatt megőrzött magának két titkot. Ez volt az ő tulajdona,
sokkal inkább, mint a néhány amulett vagy a koporsó, melybe bezárkózott nappalra.
Az első az volt, hogy bármily magányosan érezte is magát, bármily sokat fellett is keresnie
fivéreket és nővéreket, kiktől nyert némi vigasztalót ő maga sohasem hajtotta végre a Sötét
Fortélyt. Ő egyetlen olyan Sötét Gyermeket sem ad a Sátánnak, kit maga alkotott.
A másik pedig, amit épp kíméletből titkolt követői elől, annyi volt csupán, hogy egyre nő
benne a kétségbeesés.
Hogy nem vágyik semmire, nem kedves neki semmi, nem hisz semmiben, szemernyi öröme
sincs egyre növekvő, félelmetes hatalmában, egyik pillanatról a másikra vegetál az örökkévaló
űrben, amelyet éjszakánként egyszer tör meg az ölés – ezt addig rejtegette előlük, amíg nekik
szükségük volt rá, és vezetgetni lehetett őket, mert elrémültek volna rettegésétől.
Aztán vége lett ennek is.
A nagy kör visszatért önmagába. Évekkel előbb megérezte, anélkül, hogy magát a kört látta
volna.
Jöttek Rómából a pletykák, melyek már akkor régiek voltak, amikor ő hallotta őket: Santino, a
vezér elhagyta nyáját. Voltak, akik azt mondták, megbolondult valahol vidéken, mások szerint a
tűzbe ugrott, ismét mások szerint elnyelte a „világ”; fekete hintó vitte el halandókkal együtt, és
nem látta többé senki.
– Hamu lesz belőlünk vagy legenda – szólt az egyik mesemondó.
Jöttek hírek a római zűrzavarról: tucatnyi vezér öltötte fel a fekete csuklyát-palástot, hogy
uralkodjék a bokor felett. Aztán megint semmi.
1700-tól kezdve egy szót sem hallott Itáliából. Ötven éven át egyszer sem mert annyira
megbízni a tulajdon szenvedélyében vagy a környezetében, hogy elszabadítsa az őrjöngést egy
igazi Sabbathon. Álmodott régi Mesteréről, a pompás vörös bársonyköntösű Mariusról, a palotát
látta, a ragyogó festményeket, és félt.
És akkor eljött a másik.
Érkeztek rohanvást a gyerekek a kriptába az Aprószentek alatt, és hoztak a hírt az új
vámpírról, ki prémszegélyes vörös bársonyköpenyben jár, Képes meggyalázni a templomokat,
lesújt azokra, kik keresztet viselnek, és járkál a fényben. Vörös bársony. Véletlen volt, Armand
mégis őrjöngött.
Sértésnek érezte, fölösleges fájdalomnak, mit már nem bír el a lélek.
Aztán megszületett az asszony, az oroszlánsörényű, angyalnevű, ki szénpséges és hatalmas
volt, mint a fia.
Armand pedig feljött a katakomba lépcsőin, és ellenük vezette a bandát úgy, mint Velencében
jöttek évszázadoknak előtte a csuklyások, hogy elpusztítsák őt és Mesterét. Kudarcot vallott.
Felöltözött idegen csipkébe és brokát cicomába. Pénz csörgött a zsebében. Feje zúgott az
ezernyi olvasmány képeitől. Késként hasogatta, amit fény helyein látott e Párizsnak nevezett
nagyvárosban. Mintha régi Mestere suttogna a fülébe: Ám a világ végéig a tieid az éjszakák,
hogy úgy láthasd a fényt, mint még sohasem látta halandó, hogy Prométheuszként ragadhasd el
messzi csillagokból, és örök világosságánál megérthess minden dolgokat.
– Nem értettem meg semmit – mondta. – Olyan vagyok, mint kit a föld adott vissza; míg ti,
Lestet és Gabrielle, olyanok vagytok, akár a képek, melyeket ólomfehérrel és kárminnal és
arannyal festett régi Mesterem.
Még mindig az ajtóban állt, önmagát átfogva két kezével. Nézett bennünket, és hangtalanul
kérdezte: