Anne Rice Lestat a vámpír - Első

egélnek, ki Anglia és Skócia erdeiben tanyáz, Kis-Ázsiában a legendás Pandoráról.
Egyiptomban mostanában is látni vélik az ősi monda Ramszesz vámpírját.
A világon mindenfelé hallani ily meséket. Könnyen el lehetne legyinteni őket azzal, hogy
légből kapott koholmányok. Csakhogy a Sötétség Gyermekei Velencében rátaláltak Mariusra, az
őseretnekre, és meg is büntették. Marius legendája tehát igaz volt, ámde Marius nincs többé.
Armand nem szólt semmit. Nem mesélt Santinónak álmairól. Igazság szerint ugyanúgy
kihunytak benne az álmok, mint Marius festményeinek színei. Kivetette őket az agyából és a
szívéből, nehogy a tolakodó többiek rájuk találjanak.
Amikor Santino szólt Azokról, Akiket Őrizni Kell, Armand megint bevallotta, hogy fogalma
sincs róla, mit jelent ez. Santino szintúgy nem tudta, mint ahogy egyetlen vámpír se, kit Santino
ismert valaha.
A titok meghalt. Marius meghalt, így hát hallgass a régi és haszontalan titokról. A mi Urunk és
Parancsolónk a Sátán, minden tudás és értelem summája.
Armand megkedveltette magát Santinóval. Bevágta a törvényeket, tökéletesítette jártasságát a
szertartási igézésekben, rítusokban, fohászokban. Részt vett a valaha volt legnagyobb
Sabbathokon. A leghatalmasabb, legrutinosabb és legszebb vámpíroktól tanult, méghozzá olyan
jól, hogy kiküldött misszionárius lett belőle, ki hol a Sötétség elbitangolt Gyermekeit gyűjtötte
bokrokba, hol utat mutatott, miként kell megszervezni a Sabbathot, vagy pedig, ha a világ és a
hús és az ördög úgy követelte, hogyan kell végrehajtani a Sötét Fortélyt.
Tanította a Sötét Áldásokat és a Sötét Rítusokat Spanyolországban, Németországban és
Franciaországban, megismerte vad és konok Gyermeke a Sötétségnek. Sápadt lángok lobbantak
benne, mikor velük volt, vagy amikor körülvette a bokor, mely az ő akaratától összekovácsoltan,
belől mentett erőt.
A Sötétség minden Gyermekénél nagyobb tökélyre fejlesztette az öles művészetét.
Megtanulta, miként hívja azokat, akik valóban meg akarnak halni. Csak meg kellett állnia a
halandók házai mellett, és némán szólítania az áldozatot.
Nem válogatott, mindegy volt neki, öreg, fiatal, nyomorék, beteg, ronda vagy csodaszép. Ha
kérték, kápráztató látomásokat küldött nekik, de nem ment feléjük, nem is ölelte magához őket;
könyörtelen vonzásának engedelmeskedve, azok ölelték magukhoz őt. Nyomorúságában egyedül
az adott enyhülést, ha érezhette élő meleg húsukat, és elnyíló ajkára freccsent a vér.
A legjobb pillanatokban úgy érezte, a tiszta szellem útját járja, melyet az öles érzéki
önkívületében sem fertőz meg a világ mohó zűrzavara.
Szellem és test találkozott e tettben, és Armand meg volt győződve róla, hogy mindig a
szellem marad a győztes. Olyannak látta, mint a szentáldozást, hol Krisztus gyermekeinek vére
arra szolgál csupán, hogy a halál eljövetelének töredék másodpercében átadja neki az élet
értelmét. Egyedül Isten nagy szentjei értek föl hozzá e szellemiségben, néztek így szembe a
titkokkal, éltek ily elmélkedő és önmegtagadó életet.
Mégis azt kellett látnia, hogyan tűnnek el a legnagyobbak, hogyan őrülnek meg, mint hoznak
magukra pusztulást. Végignézte a bokrok szükségszerű felbomlását, tanúja volt, miként győzi le a
halhatatlanság a Sötétség legtökéletesebb Gyermekeit, és néha szörnyű büntetésnek rémlett, hogy
őfelette sohasem aratott diadalt.
Az a sorsa, hogy a régiek közé tartozzék? A Millennium Gyermekei közé? Ki az, ki hinni tud
a makacs mesékben?
Hellyel-közzel emlegette egy-egy kóbor vámpír, hogy Moszkva messzi városában futólag látta
valaki a mitikus Pandorát, vagy Mael most is ott él a sivár angol parton. Mariusról is meséltek a
vándorok, hogy megint feltűnt Egyiptomban vagy Görögországban. Ám maguk a mesélők sose
találkoztak a legendás alakokkal. Igazából nem is tudtak semmit, csak a meséket mesélték újra.