Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Jövök! – Fehér kezek kaptak keze után. Lantok és kürtök sivították túl a dobok döngését,
hárfák pönögtek delejesen, és a kör nekilódult. Fekete csuklyás alakok kapdosták térdüket,
görnyesztették hátukat lobogó koldusruhában.
Majd elengedték egymás kezét, pörögtek, felszökkentek-visszaereszkedtek, orsóztak körbekörbe,
és csukott ajkukról mind hangosabban szólt a zümmögő dal.
Sebesebben örvénylett a kör. Mélabúsan, formátlanul, kuszán vibrált a zümmögés, mégis
olyan volt, mintha beszélne, magukat a gondolatokat visszhangozná. Dagadt és dagadt, akár a
nyöszörgés, mely nem robbanhat kiáltássá.
Armand is hallatta a hangot, aztán forgott, és a forgástól szédülten szökdelt a magasba. Kezek
kapták el, ajkak csókolgatták, pörgették és ráncigálták, valaki latinul rikoltozott, egy másik
válaszolt neki, aztán még hangosabb lett a rikoltás, és megint jött rá a válasz.
Repült, nem nyűgözte többé a föld és a szörnyű fájdalom: Mestere halálának, a festmények
halálának, a szeretett halandók halálának fájdalma. Szél süvöltött mellette, arcát-szemét égette a
hőség. Ám a dal oly gyönyörű volt, hogy nem számított, ha nem értette a szavakat, ha nem tudott
imádkozni Sátánhoz, azt se tudta, miként kell hinni vagy imádkozni. Senki sem sejtette róla, hogy
nem tudja. Kórusban kiáltoztak, jajgattak, fordultak, szökdeltek, hajladoztak, szegték hátra a
fejüket, amikor szemükbe vakított és végignyalt rajtuk a láng, és valaki azt ordította: – Igen,
IGEN!
S fölcsapott a zene: barbár ritmust vertek körötte a dobokon és csörgődobokon, viharzó,
szenvedélyes dallamba vágtak bele a hangok. Vonítva lökték magasba karjaikat a vámpírok,
ficamig hajlított háttal, duhajul dobrokolva cikáztak el Armand mellett a pokolbéli kópék e
karneválján. Borzasztónak és vonzották, és mikor elkapták és megpörgették a kezek, ő is
toppantott, vonaglott és táncolt megroggyanó tagokkal, mint a többiek; engedte, hogy átjárja a
fájdalom, és kiordította magából a szorongást.
Hajnal előtt önkívületbe esett. Tucatnyi barátja cirógatta, csitította és vezette le egy lépcsőn a
föld gyomrába.
A rá következő hónapokban hébe-korba azt álmodta, hogy Mestere nem égett halálra.
Azt álmodta, hogy Mestere lángoló üstökösként hullott a tetőről a kanális életmentő vizébe. A
Mester él valahol Észak-Itália hegyeinek mélyén. A Mester hívja, hogy jöjjön. A Mester ott van
Azoknak szentélyében, Akiket Őrizni Kell.
Néha azt álmodta, hogy a Mester ugyanolyan fenséges és fényes, akárcsak azelőtt; mint aki
szépségbe öltözött. Máskor feketére, aszottra égett, lélegző hamu volt, melyből sárgán dagadtak
ki a hatalmas szemek, csak fehér haja maradt meg dúsnak és csillogónak. A földön mászott
gyengeségében, és Armand-nak könyörgött, hogy segítsen. Háta mögött meleg fény áradt
szentélyéből Azoknak, Akiket Őrizni Kell. Ősi bűvölet sejlett a tömjén illatában: hideg, egzotikus
szépség, túl jón és rosszon.
Üres képzelgés volt csupán. A Mester megmondta, hogy a tűz és a napfény elpusztítja őket, és
ő maga látta lángokban Mesterét. Megint ilyen álmokat kívánni annyi lett volna, mint halandó
életét kívánni vissza.
És mikor szeme rányílt a holdra, a csillagokra, és elöl a tenger sima tükrére, nem ismert többé
reményt, örömet és bánatot. Mindezt a Mestertől kapta, és a Mester nem volt többé.
„Az ördög gyermeke vagyok.” Poézis! Kialudt benne az akarat, nem maradt más, mint a sötét
testvériség, hol ölni kellett bűnöst és ártatlant; csupán az volt a fontos, hogy kegyetlenül.
Rómában, a katakombák nagy sereglésében hajtott fejet Santino, a vezér előtt, ki ölelésre tárt
karokkal ereszkedett alá a kőlépcsőn. Santino, a hatalmas, a Fekete Halál idején született meg a
sötétségre, és elmondta Armand-nak, hogy látomása volt 1329-ben, amikor legféktelenebbül