Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Anyám nem vitatkozott. Bármennyire ifjú voltam is, tudtam, hogy kedvére vannak szokatlan
szavaim.
Másnap reggel elvitt magával.
Félnapi utazás után megérkeztünk a szomszéd földesúr szépséges kastélyába, ahol a felnőttek
levittek a kutyaólhoz, és anyám azt mondta, válasszak magamnak kiskutyákat az alomból.
Még sose láttam olyan kedves és megható lényeket, mint azok az apró sinkoránok. A nagy
kutyák pedig úgy pillogtak ránk, akár az álmos oroszlánok. Elragadóak voltak!
Annyira izgultam, hogy alig bírtam választani, az uraságnak kellett segítenie. Egész úton
ölemben tartottam a kosarat, benne a kiválasztott apró kant és szukát.
Ugyanabban a hónapban anyám megvásárolta első kovás muskétámat és első jó hátaslovamat.
Sose mondta, miért csinálja, de én a magam módján értettem, miért kapom. Fölneveltem,
betanítottam a kutyákat, akik sok kis erős szelindekkel ajándékoztak meg.
Ezekkel az ebekkel igazi vadász lett belőlem, és tizenhat éves koromra már kint éltem a
mezőn.
Otthon csak nyűg voltam a család nyakán. Senki se hallgatott rám, mikor azt hajtogattam,
hogy rendbe kellene szedni a szőlőst, újra be kellene vetni az ugart, vagy le kellene fogni a bérlők
kezét, hogy ne lopjanak még többet.
Nem értem el semmit. Azt hittem, belepusztulok ebbe az eseménytelen posványba.
Minden ünnepen elmentem a templomba, csak hogy kiszakadjak az egyhangúságból. De ott
voltam minden falusi vásáron is, mohón bámészkodtam ritka látványosságok között, mindenen,
ami színt jelentett a szürkeségben.
Lehet, hogy ugyanazok a kóklerek, mímesek és akrobaták szerepeltek minden évben, de mit
bántam én! Ez is több volt, mint az évszakok váltakozása vagy az üres fecsegés a régi
dicsőségről.
Abban az évben azonban, amikor betöltöttem a tizenhatot, olasz komédiások jöttek, festett
kocsijuk hátuljában páratlanul pazar színpaddal, melyen a régi olasz komédiát adták elő
Pantalonéról és Pulcinelláról; szerepelt még benne Lelio és Isabella, az ifjú szerelmespár, az öreg
doktor meg a többiek.
Magamon kívül voltam az elragadtatástól. Sose láttam még ilyen ötleteset, szellemeset, élettől
duzzadót. Imádtam még azt is, mikor érthetetlen gyorsasággal hadarták a szavakat.
Amikor a trupp befejezte az előadást, és ami pénzt csak tudtak, összeszedtek a tömegtől, én ott
lógtam rajtuk a fogadóban, és mindőjüknek fizettem a bort – pedig nem is engedhettem meg
magamnak –, csak hogy beszélhessek velük.
Kimondhatatlanul szerettem ezeket a férfiakat és nőket. Elmagyarázták, hogy minden színész
egy életre kapja a szerepet, és hogy ők nem tanulják a szöveget, hanem a színpadon rögtönöznek.
Tudod a neved, ismered, érted a karakteredet: úgy beszélteted és azt csináltatod vele, amit
szerinted mondania és csinálnia kell. Ez benne a zseniális.
Úgy hívták, hogy commedia dell'arte.
El voltam bűvölve. Fülig beleszerettem a lányba, aki Isabellát adta. Felszálltam a kocsira a
komédiásokkal, megnéztem minden jelmezt és festett díszletet, és mikor megint visszamentünk
egy italra a fogadóba, engedték, hogy eljátsszam Leliót, Isabella ifjú szerelmesét, tapsoltak, és azt
mondták, hogy van tehetségem. Én is tudnám úgy csinálni, ahogy ők.
Először hízelgésnek véltem, de valamiért nem is volt fontos, hogy hízelegnek-e vagy se.
Másnap reggel pedig, amikor a kocsi kidöcögött a faluból, én is ott voltam rajta. A hátuljában
lapultam, batyuba kötött minden motyómmal és néhány piculámmal, amit sikerült félretennem.
Színész akartam lenni.