Anne Rice Lestat a vámpír - Első

sem veheti el tőled a tudást. Értsd meg, addig nem tehetek mást, mint hogy itt hagyjalak.
Megyek, hogy szolgáljak, mint mindig is tettem, Azoknak, Akiket Őrizni Kell.
Azoknak, Akiket Őrizni Kell.
Armand sokat tépelődött ezen. Megijesztette, ami a legrosszabb, elvette tőle a Mestert. Csupán
akkor szűnt meg félni, amikor a Mester újra és újra visszatért hozzá.
– Békében vagy csöndben vannak Azok, Akiket Őrizni Kell – mondta, míg ledobta vörös
bársonyköpenyét. – Olyan békében, melyet mi talán sohasem ismerhetünk.
És indultak megint lakomázni, osontak Velence sikátoraiban, gonosztevők nyomán, ő és a
Mester.
Meddig tarthatott volna? Egy emberöltőig? Ezerig?
Fél éve se ismerte még a sötét áldást, mikor egy szürkületkor a Mester megállt koporsója fölött
a tengerszinti mély pincében, és azt mondta:
– Kelj föl, Armand, mennünk kell! Jönnek!
– De kik, Mester? Azok, Akiket Őrizni Kell?
– Nem, kedvesem. A többiek. Gyere, sietnünk kell!
– De hát hogyan árthatnak nekünk? Miért kell menni?
Fehér arcok az ablakokban, dörömbölés az ajtón. Üvegtörés. A Mester ide-oda fordul, nézi a
képeket. Füstszag. Égő szurok szaga. A pincéből jöttek fel. Felülről jöttek le.
– Fussál, semmit nincs időnk megmenteni! – Föl a lépcsőkön, a tetőre .Fáklyákat dobnak le az
ajtón fekete csuklyás alakok, az alsó szobákban bömböl a tűz, szétrobbannak az ablaküvegek, a
lángok végignyalnak a lépcsőn. Égnek a képek.
– A tetőre, Armand! Gyere!
Magunkfajták a sötét ruhások! A többiek olyanok, mint mi! Szétfröcskölnek a lépcsőn fölfelé
törtető Mester útjából, recsegő csontokkal csapódnak a mennyezethez és a falakhoz.
– Káromló, eretnek! – harsogják az idegen hangok. Elkapják és lefogják Armand-t. A Mester
visszafordul a lépcső tetején:
– Armand! Bízzál az erődben! Gyere!
De már ott hemzsegnek a Mester sarkában. Körülveszik. Ha egy a falhoz repül, három ugrik a
helyébe, míg végül ötven fáklyát nyomnak bele a Mester bársonyköntösébe, hosszú, vörös
ruhaujjaiba, fehér hajába. Mennyezetig morajló lángok emésztik el, változtatják eleven fáklyává,
és ő még égő karokkal is védekezik, meggyújtja támadóit, mikor azok tűzifaként dobálják
lábaihoz a lobogó szövétneket.
Armand-t azonban lebirkózzák, és a sikoltozó halandó tanítványokkal együtt kihurcolják az
égő házból, és viszik a vízen át Velencéből, sírva-ríva egy gálya gyomrában, mely félelmetes,
akár a rabszolgahajó, míg ott nem állnak egy tisztáson, az éjszakai ég alatt.
– Káromló, szentségtörő! – Magasabbra nyúlik a láng a csuklyás alakok gyűrűjében, nő és
dagad a dal. – Tűzbe vele!
– Ne, ne csináljátok, ne!
És ahogy megkövültén bámult, látta, mint vonszolják a máglya felé a félelmükben üvöltő
halandó tanítványokat, a testvéreit, az ő egyetlen testvéreit, mint lóbálják meg és vetik őket a
lángok közé.
– Ne! Hagyjátok abba, ők ártatlanok! Az isten szerelmére, hagyjátok abba, ártatlanok! –
sikoltotta. Most rákerült a sor. Felkapták, hiába kapálózott, és lendítették, egyre följebb, hogy
beledobják a tűzbe.
– Uram, segíts! – Aztán minden szó belevész egy vonító sikolyba. Vergődés, jajgatás, téboly.
Ám őt kiemelték. Visszarántották az életbe. Feküdt a földön, és az eget nézte. A lángok
mintha a csillagokat nyaldosták volna, ámde ő messze volt tőlük, és már nem perzselte a hőség.