Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Hozzásimul, várja, hogy elragadja a csók. Sötét titok, kimondhatatlan titok. Valamikor
pirkadat előtt a Mester kisurran az ajtón.
– Hadd menjek veled, uram!
– Hamarosan, kedvesem, szerelmem, kicsinyem. Majd ha elég erős, elé nagy és teljesen tiszta
leszel. Most menj, és az eljövendő éjszakákon ürítsd fenékig a gyönyört: örülj az asszony
szerelmének, és örülj a férfiénak is Feledd el a keserűséget, mit a bordélyban átéltél, és ízlelj meg
mindent míg van rá idő.
Ritkán ért véget az éjszaka anélkül, hogy ne jött volna vissza éppen napkelte előtt, kipirulva,
melegen; úgy ajándékozta meg az öleléssel, mellyel ki lehetett bírni a szürkületi halálcsókig az új
napot.
Megtanult olvasni és írni. Ő vitte el a festményeket a templomokba és a palotai kápolnákba, ő
vette át a fizetséget, ő vásárolta meg a festéket és az olajat. Ő korholta a szolgákat, ha nem volt
bevetve az ágy és nem készült el az ebéd. A tanítványok szerették. Ő bocsátotta el őket könnyek
között új szolgálatba, mikor véget ért a tanulóidő. Verseket olvasott fel, míg a Mester festett,
megtanult lanton játszani és énekelni.
És ama szomorú időkben, mikor a Mester napokra elment Velencéből, ő parancsolt a
távollétében, a többiek előtt titkolt szorongással, tudva, hogy úgyis elmúlik, mihelyt a Mester
visszatér.
Végül pedig egy éjszakán, olyan későn, mikor Velence is aluszik: – Itt az a perc, gyönyörűm.
Most jöhetsz hozzám, és olyan lehetsz, mint én. Ezt akarod?
– Élsz titokban és mindörökké a gonoszok vérén, ahogy én, és az idők végezetéig megőrződ a
titkot?
– Megesküszöm, engedelmeskedem, megteszem… csak hogy veled lehessek mindig, uram és
teremtőm. Nincs nagyobb vágyam, mint ez.
Az ecset rámutat az állványzat fölött a mennyezetig érő festményre.
– Ettől kezdve ez az egyetlen nap, amit látsz, ám a világ végéig a tieid az éjszakák, hogy úgy
láthasd a fényt, mint még sohasem látta halandó, hogy Prométheuszként ragadhasd el messzi
csillagokból, és örök világosságánál megérthess minden dolgokat.
Hány hónap jött ezután, a Sötét Ajándok mámorában?
Vándorlás az éjszakában, sikátorokban és kanálisokon, nem rettegve többé a sötétség rémeitől,
az öles ősi elragadtatásában, de soha, soha nem bántva ártatlant. Nem, mindig csak a bűnöst,
addig kutatva lelkét, míg nem mutatkozott Tüphón, a testvérölő; elragadtatásban itták ki a
gonoszt a halandóból és a Mester mutatta az utat a közös lakomán. Utána következett az alkotás,
az új tehetség csodájának magányos órái, kor néha szinte önmagától repült az ecset a zománcos
felszínen; lázban tették a hármas oltárt, míg a többi tanítvány aludt a festékes tégelyek és
borosflaskák között, és egyetlen titok zavarta csupán az örömöt, az a titok hogy a Mester, mint
azelőtt, ezután is eltávozott Velencéből egy-egy utazásra, mely végtelennek tűnt az
ottmaradottaknak. Még szörnyűbb lett az elválás, amikor egyedül, a Mester nélkül kellett
vadászni, azután egyedül kellett feküdni és várakozni a mély pincében, nem hallva a Mester
zengő nevetését vagy a Mester szívének dobogását.
– De hát hová mész? Miért nem tarthatok veled? – könyörgött Armand. Hát nem osztoznak a
titokban? Erre a rejtelemre miért nincs magyarázat?
– Nem, szerelmesem, erre a teherre még nem vagy készen. Most még csak az enyémnek kell
lennie, mint ahogy egyedül az enyém volt ezernél is több éven át. Egyszer majd segíteni fogsz
nekem abban, amit tennem kell, de csak akkor, mikor készen léssz a tudásra, mikor
bebizonyítottad, hogy valóban akarsz tudni, mikor olyan erős leszel, hogy akaratod ellenére senki