Anne Rice Lestat a vámpír - Első

erős ujjait, a hűvös, gyöngéd ajkakat, melyek dehogyis akarták bántani, végül pedig az első
halálos és ellenállhatatlan csókot.
Szerelem, szerelem és szerelem, az volt a vámpírcsókban. E csók fürdette, tisztogatta, ez a
mindenség, mikor levitték a gondolához, mely sötét gyászbogárként siklott a keskeny kanálison,
be egy másik ház alá.
A gyönyör részegsége. Részeg volt a haját simogató, bársonyos, fehér kéztől, a hangtól, mely
azt mondta neki, hogy csodaszép; a szenvedélyben kigyúló arctól, mely ha lehiggadt, olyan
szemkápráztató és derűs lett újra, akár az ékkővel kirakott alabástrom. Olyan volt, mint a
holdfényes víztükör. Ha érintetted, akár csak ujjaid hegyével, nyomban életre kelt a felszín, hogy
aztán ismét visszasimuljon a csendbe.
Részeg volt még reggel is a csókok emlékétől, mikor egyedül maradván sorra nyitogatta a
könyvekkel, gránit– és márványszobrokkal zsúfolt szobákat, míg össze nem találkozott a másik
tanítvánnyal, aki türelmesen tanítgatta, mi lesz a munkája; megmutatta, miként kell őrölni a
ragyogó festéket, megtanította, hogyan keverje a tiszta színeket a tojás sárgájával, hogyan
alapozza a táblákat a fehérjével, felvitte az állványzatra, hol gondos ecsetvonásokkal festegették a
napot és a fellegeket, végigmutogatta a hatalmas arcokat, kezeket és angyalszárnyakat, melyeket
csak a Mester ecsetje érinthetett.
Részegen ült velük a hosszú asztalnál, habzsolta a sohasem ízlelt pompás ételeket, itta a bort,
mely sohasem fogyott ki.
Végül elaludt, és csak szürkületkor ébredt. És ott állt a hatalmas ágy mellett a Mester, mint
vörös bársonyba öltözött fenséges szellemalak; sűrű, fehér haján csillog a lámpafény, kobaltkék
szemében őszinte öröm. Halálcsók.
_ Ó igen, mindig csak veled akarok lenni… nem félek.
– Hamarosan, kedves. Nemsokára igazán egyek leszünk.
Fáklyák lobognak a házban. Az állvány tetején, ecsettel kezében a Mester. „Maradj ott a
fényben, ne mozdulj”, órákig dermed ugyanabba a tartásba, hajnal előtt meglátja önnön mását
angyal képében, és a Mester mosolyogva vág neki a végtelen folyosónak.
– Ne, uram, ne hagyj el, hadd maradjak veled, ne menj…
Újra nappal, pénz van a zsebében, igazi arany, paloták tövében kanyarognak a fényes Velence
sötétzöld víziútjai, kart karba öltve sétál a többi tanítvánnyal, friss szellő járja a kék ég alatt Szent
Márk terét, csak álmában látott ilyet, mikor még gyerek volt, és megint a palota szürkületkor, és a
Mester jön, a Mester a kisebbik tábla fölé görnyed, az ecset mind sebesebben repül, a többi
tanítvány félig iszonyodva, félig elragadtatva pillog, a Mester fölnéz, meglátja őt, leteszi az
ecsetet, kiviszi a hatalmas műteremből, hol a többiek éjfélig folytatják a munkát, arca a Mester
kezében, aztán ismét az ágyasházban, és megint az a titkos, titkolni való csók.
Két év? Három év? Nincs szó, mely fölidézhetné, kifejezhetné azt a dicső kort: a hadiflottát,
mely kifutott abból a kikötőből, a himnuszokat, melyek fölszálltak ama bizánci oltárok előtt, a
passiójátékokat és a mirákulumokat, hol ördögök szökdécseltek és a pokol torka tátongott a
templomok pitvarában és a piazzán, a Szent Márk, a San Zanipolo, a dózsepalota falain szikrázó
mozaikokat, és a festőket, kik amaz utcákat járták, Giambonót, Uccellót, a Vivariniket, a
Belliniket, az örökös ünnepeket és körmeneteket, és a hajnalokat a palota fáklyafényes, tágas
termeiben, mindig egyedül a Mesterrel, míg a többiek alszanak bizton bezárkózva. Fut a táblán a
Mester ecsetje, inkább fölfedezi, mint alkotja a festményt: a napot, az eget, a tengert, ahogy
kinyílnak az angyalszárny kupolája alatt.
És azokat a mindig bekövetkező iszonyú perceket, amikor üvöltve ugrik tel a Mester, odavágja
a festékestégelyeket, és úgy markol a szemgödrébe, mintha ki akarná tépni a szemét.
– Miért nem tudok látni? Miért nem tudok jobban látni, mint a halandók?