Anne Rice Lestat a vámpír - Első

szürke és kimért lett az ölés mámora. Armand megnyílt, nem bírta visszafojtani a képek vakító
áradását. Régi, csöndes hangja vértelen, érzelgős és mesterkélt volt hozzájuk képest. Ettől
féltem? Ebben gyanítottam a veszélyt egész idő alatt? A felismeréssel együtt már meg is adtam
magam. Úgy rémlett, életem minden nagy leckéjét a félelem lemondásában sajátítottam el. A
félelem újra feltörte héjamat, hogy valami más életre kelhessen.
Sem halandó, sem halhatatlan életemben nem éltem még meg ily félelmetes összeolvadást.
3
ARMAND TÖRTÉNETE
A kripta elhomályosodott, a falak eltűntek. Lovasok jöttek. Sűrűsödő felhő a szemhatáron,
aztán rémült sikoltozás. Durva paraszti gúnyát viselő, bronzhajú gyerek fut a horda elől, csapkod
és rúgkapál, mikor az egyik lovas utoléri, fölkanyarítja a nyeregre, és már viszi is magával a világ
végére. Armand volt az a gyerek.
A hely pedig a délorosz sztyepp, noha Armand nem tudta, hogy ezt Oroszországnak hívják. Ö
ismerte Apát és Anyát, tudta, hogy van templom, Isten és ördög, de nem tudta, hogy hívják a
falut, ahol lakik, a nyelvet, melyet beszél, hogy a lovasok, kik elhurcolták, tatárok voltak, és azt
sem tudta, hogy soha nem látja többé azt, amit ismert és szeretett.
Sötétség, hánykolódó hajó, örökös hányinger, felmerülés a félelemből és a bénító
reménytelenségből, hihetetlen épületek villogó, végeláthatatlan tengere: az embersűrűs,
fantasztikus Konstantinápoly rabszolgapiacai a végnapjait élő Bizánci Birodalomban. Idegen
nyelvek vészjósló zűrzavara, fenyegetőzések a mutogatás világnyelvén, körös-körül
felismerhetetlen, engesztelhetetlen, kicselezhetetlen ellenségek.
Sok év fog eltelni a halandó emberöltő határain túl, mire Armand hajlandó lesz visszanézni,
neveket adni e félelmetes pillanatok szereplőinek: a bizánci udvaroncoknak, akik szívesen
kasztráltatták volna, a muzulmán háremőröknek, kik ugyanezt szerették volna tenni, az egyiptomi
büszke máménak harcosoknak, kik vitték volna Kairóba, ha szőkébb és erősebb, És a
legcsodásabbaknak, a mézes beszédű, harisnyás-bársonyzekés, ragyogó velenceieknek, kik
ugyanolyan keresztények voltak, mint ő, mégis nevetve mustrálgatták, aki csak állt ott némán, és
nem bírt válaszolni, könyörögni, még reménykedni sem.
Láttam a tengereket, az Égei-tenger és az Adria hullámzó, hatalmas kékségét, megint átéltem
émelygését a hajófenéken, és hallottam, miként fogadkozik, hogy megöli magát.
S felszöktek a lagúna csillogó tüköréből a velencei fényes moreszkó paloták, és tucatnyi titkos
kamrájával a ház, ahová vitték, honnan csak rácsos ablakon át lehetett látni egy foltnyi eget, ahol
a selymes és különös velencei nyelvjárásban beszélt a többi fiú, hol fenyegetéssel és hízelgéssel
akarták rávenni, hogy félelmét és babonaságait félretéve essék bűnbe az idegenekkel, kik örök
menetben járták e fáklyafényes márványsivatagot, hol a paráznaság új tartománya volt minden
cella, melyekben egyazon szertartás szerint, egyazon érthetetlen és kínzó vágy uralkodott.
Egy ilyen kamrába lökték be végül az egyik éjszakán, úgy, ahogy volt éhesen, sajgó testtel,
mocskosán, félig megvakulva a sötét óltól, hol lakat alatt tartották, mert napok óta megtagadta az
engedelmességet, és nem volt hajlandó szólni senkihez; és a jelenés, aki várta, a szikár és
csaknem világító arcú, vörös bársonyba öltözött szálas alak oly szelíden érintette meg hűvös
ujjaival, hogy ő, mintegy félálomban, akkor sem sírt, mikor látta, hogyan cserél gazdát a pénz.
Rengeteg pénz. Túlságosan sok pénz. Eladták. Az az arc pedig túl sima, olyan, mintha maszk
lenne.
Az utolsó pillanatban sikoltozott. Esküdözött, hogy engedelmeskedni fog, nem hadakozik
többé. Valaki mondja meg, hová viszik, nem lesz többé engedetlen, könyörgök, könyörgök! Ám
ahogy vonszolták le a lépcsőn a poshadtan szagló vízhez, megint érezte nyakán új urának finom,