Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Milliók élnek hit és útmutatás nélkül. Te vagy az, ki nem élhet nélküle – vágott vissza
Gabrielle.
Armand gyötrődött. Keservesen.
Gabrielle azonban folytatta, oly színtelen, egyenletes hangon, mintha önmagához beszélne:
– Nekem megvannak a magam kérdései. Vannak dolgok, melyeket tudom kell. Nem élhetek
valamilyen átfogó filozófia nélkül, de annak semmi köze a régi isten- vagy ördöghithez. – Megint
járkálni kezdett, közben hébe-hóba rápillantott Armand-ra.
– Tudni akarom például, miért létezik a szépség, miért fundálja ki mindegyre a természet, és
mi a kapocs az általa keltett érzések és egy villámcsapás között? Ha nincs Isten, ha e dolgokat
nem fogja össze egy jelképrendszer, akkor miért bírnak szemünkben jelképes erővel? Lestat
Sötétlő Erdőnek hívja, de nekem ez nem elég, és be kell vallanom, hogy e mániákus kíváncsiság,
vagy nevezd, aminek akarod, eltávolít emberi áldozataimtól, kivisz a nyílt mezőre, messze az
emberi alkotástól. És egyszer talán elvisz majd fiamtól is, kit megigéz az emberi.
Nem volt benne semmi nőies, ahogy odalépett Armand-hoz, és összehúzott szemmel
végigmérte.
– Ez az a lámpa, mely világít nekem az Ördög Útján. Te mily lámpással jártad utad? Mit
tanultál ördögimádáson és babonaságon kívül? Mit tudsz rólunk? Hogyan születünk? Add ezt
nekünk, talán ér valamit, bár az is lehet, hogy semmit.
Armand-nak nem voltak szavai, és nem tudta palástolni megdöbbenését.
Ártatlan zavarral meredt Gabrielle-re. Felállt, arrébb sompolygott – nyilván Gabrielle-től akart
menekülni –, és egy megtépázott kísértet üres tekintetével bámult maga elé.
Ránk nehezedett a hallgatás, és akkor én valami különös módon oltalmazni szerettem volna őt.
Gabrielle a pőre igazságot mondta arról, ami őt érdekelte. Emlékezetem szerint mindig ez volt a
szokása, és most is volt benne valami elsöprő közöny. Mondta, ami fontos volt neki, és nem
törődött vele, mi történik Armand-nal.
Gyere át a másik síkra, mondtam, az én síkomra. Armand megtorpant, összetöpörödött, és
szinte aggasztóan gyámoltalan lett. Nem tudta összeszedni magát Gabrielle támadása után.
Megfordult, odaballagott a padokhoz, mintha le akarna ülni, aztán továbbment a
szarkofágokhoz, és onnan a falhoz. Úgy rémlett, ide-oda lökdösik e tömör felületek, mintha
előzőleg összecsaptak volna egy láthatatlan mezőn.
Kitámolygott a keskeny kőlépcsőre, megfordult, visszajött. Gondolatai belézáródtak, vagy
talán, ami még rosszabb, nem is voltak gondolatai.
Csupán a látottak képei torlódtak egymásra, közönséges anyagi jelenségek vigyorogtak vissza
rá: a vasszögekkel kivert ajtó, a gyertyák, a tűz Majd a párizsi utcák teljessége: árusok és
rikkancsok, a fogatok, egy zenekar hangjai, és a nemrég olvasott könyvek szavainak és
mondatainak iszonyú csörömpölése.
Én nem bírtam. Gabrielle azonban szigorúan intett, hogy maradiak veszteg.
Valami épült a kriptában. Valami formálódott a levegőben.
Valami megváltozott, míg lefogytak a gyertyák, míg ropogott és a kormos követ nyaldosta a
tűz, míg patkányok motoztak a holtak között a lenti kamrákban.
Armand a boltíves ajtóban állt, és mintha órák teltek volna el, pedig nem így történt. Gabrielle
valahonnan messziről, a szoba sarkából figyelt, arca hűvösre vált az összpontosítástól, hunyorgó
szeme villogott.
Armand beszélt, de magyarázatot nem adott. Nem volt célja a mondandójával. Mintha mi
fölmetszettünk volna egy burkot, és most vérként patakzanának belőle a képek.
Csak egy fiatal fiú volt, ahogy keresztbe font karokkal állt az ajtóban. Én pedig azt éreztem,
hogy valami szörnyű módon egyesülök egy másik lénnyel, és e mellett az egyesülés mellett