Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Ekkor egy villanásnyi időre megzavarta valami a látásomat. Tán pislogott a gyertya. Tán
magam hunyorítottam, de bármi volt is az, Armand eltűnt, vagy legalábbis megpróbált eltűnni.
Láttam, amint hatalmas sötét lobbanással tovaszökken a tűz elől.
– Ne! – kiáltottam. Utánavetettem magam valaminek, amit nem is láttam, megragadtam, és ő
anyag lett megint a kezem között.
Nagyon gyors volt, de én még nála is gyorsabb. Ott álltunk egymással szemben a kripta
ajtajában, és én megint azt az egyetlen tagadószót mondtam, és nem akartam elengedni.
– Így ne, nem válhatunk el így! Nem búcsúzhatunk gyűlölettel, nem! – Hirtelen felolvadt az
akaratom. Átkaroltam, magamhoz öleltem, oly szorosan, hogy nem bírt szabadulni, moccanni
sem.
Nem érdekelt, ki volt, mit tett velem abban a kárhozott, hazug pillanatban, nem érdekelt, hogy
fölébem akart kerekedni, az sem, hogy nem vagyok többé halandó, és már nem is leszek soha.
Csak azt akartam, hogy maradjon. Olyannak akartam, amilyen, úgy, mintha igaz lett volna
minden szava. Pedig sosem lehet kívánsága szerint. Nem lehet hatalma fölöttünk. Nem
szakíthatja el tőlem Gabrielle-t.
Értette egyáltalán, mit kér? Lehetséges, hogy el is hitte naiv szavait?
Egyetlen szó nélkül, nem kérdezve, beleegyezik-e, visszavezettem a t” mellé, a padhoz. Ismét
éreztem a veszélyt, a rettentő veszélyt, de nem is érdekelt. Neki most itt kellett maradnia velünk.
Gabrielle magában dünnyögött. Fel-alá járkált panyókára vetett köpenyében, és mintha
elfelejtette volna, hogy ott vagyunk.
Armand őt leste. Gabrielle hirtelen odafordult hozzá, és váratlan módon fennszóval mondta:
– Idejössz hozzá, és azt mondod: „Vigyél magaddal!” Azt mondod: „Szeress!”; felsőbbrendű
tudományra, titkokra célozgatsz, de nem adsz semmit, csak hazugságokat.
– Már megmutattam a hatalmamat – mormolta lágyan ő.
– Nem, te csak trükköztél! – vágta rá Gabrielle. – Képeket mutogattál, méghozzá elég
gyerekes képeket. Mindvégig ezt művelted. Lestat-t a legragyogóbb káprázatokkal ámítottad a
Palais Royalban, csak hogy aztán nekitámadj. És itt is, amint van egy kis fegyvernyugvás, mi
mást teszel, mint viszályt próbálsz támasztani közöttünk…
– Igen, bevallom, hogy az csak ámítás volt! Ám amit mondtam, az igaz. Te máris lenézed
fiadat, mert a halandókat szereti, mert mindig a közelükben akar lenni, mert olyan engedékeny a
hegedűshöz. Te tudtad, hogy a hegedűs beleőrül, és végül belepusztul a Sötét Fortélyba! Te
szabadulni akarsz a Sötétség minden gyermekétől. Előlem nem titkolhatod!
– Hogy te mily együgyű vagy! – mondta Gabrielle. – Látsz, de nem értesz. Hány halandó évet
éltél? Emlékszel bármire is? Te nem ismerted azt a végletes szenvedélyt, amely énbennem
lobogott a fiam iránt. Úgy szerettem, mint soha senkit a teremtésben! Magányosságomban a fiam
nekem a mindenem. Hogy nem érted, amit látsz?
– Te nem érted – válaszolta Armand ugyanoly szelíden. – Ha kívántál volna valaha is másik
lényt, akkor tudnád, hogy amit fiad iránt érzel, az semmi.
– Ez szófia beszéd – vetettem közbe.
– Nem! – Gabrielle-nek a szeme se rebbent. – Fiam és én nemcsak egyetlen dologban vagyunk
azonosak egymással. Az ötven év alatt, mit megéltem, nem ismertem senkit, fiamat kivéve, ki
erőben hozzám lett volna fogható. És ami elválaszt, azon még mindig segíthetünk. De te hogy
akarsz hozzánk tartozni, mikor úgy használod e dolgokat, mint fát a tűzgyújtáshoz! Hogy
másként szóljak: mit tudsz adni magadból, hogy kívánatos légy nekünk?
Útmutatásomat, melyre szükségetek van. Ti még csak most kezdtétek a kalandot, és nincs
hitetek, mihez ragaszkodjatok. Nem élhettek útmutatás nélkül.